Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 4. szám - Páskándi Géza: Patvarov vagy: a nagy nemzeti költő avagy: A Nagy Kompromisszum (II. rész)
Nyinocska (ajkán fennakad a szó): És? Kuznyecov: Gondolkodik. (Jön Droszida.) Droszida (mint aki mindent hallott): O nővérkéim... mit tegyek, hogy ne legyen árulás . .. Amikor néhány hónapja megkérte a kezem, még nem tudtam, hogy Maruszja és atyánk . . . esküszöm, nem tudtam. . . szóval — csak sejtettem, egy erős sejtés volt. . . És én . . . igent mondtam neki. . . Kuznyecov: Na, én mondtam? Nem én mondtam! („Mossa kezeit” diadalmasan.) Artjonov: Jók vagyunk, igen, jók, akárki, akármit is mond . . . (Konokul maga elé.) ( Csend.) Natasa: Megyek ... (Indul.) Nyinocska: De én is! Artjonov (utána): Ne! (Keze lehanyatlik, Natasa felé): Jönnek újak . . . újak jönnek . . . igazi kultúremberek . . . Natasa (szavába vágva kifelé kiált): Pjotruska, a koszorúkat! (Megáll, Nyinocskához.) Ez a mi temetésünk, nem az övék! (Kimegy.) Nyinocska (Droszidához, megvetően): Te! Sógornőd mostohaanyja, mostohaanyád sógornője, te! (Kimegy. Kis csend.) Maruszja (felsóhajt, Droszidához): Nehezebb harcra számítottam . .. Még a leveleket sem kellett bevallanom ... a Patvarov elkobozott leveleit... és azt se, amit a barátja nevében írtam magyarul. . . (Kis szünet.) Droszida: Miért tetted? Irigységből? Hisz te akkor már révbe értél, Maruszja! Maruszja: Gyanús volt nekem ez a fickó . . . Sajnáltam volna Natasát. . . hát ki akartam ugratni a nyulat a bokorból... És apátok, a férjem szeremé majd a főpostamesteri címet is . . . Egy bigámista vővel tán lehet? (Kis csend.) Droszida: Tehát a leveleit kezdettől fogva elkoboztad . . . Artjonov: Az én parancsomra tette . . . elvégre cári érdek is van. Barguzin most még a világ előtt titok... Tán tudta volna meg az osztrák, hogy egy magyar költőt férjnek hazahoztam? (Kis szünet.) Mondom, hogy itt mindenki tiszta, gyermekem! Droszida: De ők most meggyűlöltek engem! Kuznyecov: Majd megbékülnek, ha jön az új szállítmány! (Kis szünet.) Droszida: De most már vége a névtelen leveleknek, Kuznyecov! (Ujját felemeli.) Kuznyecov (szinte szégyellősen): Régi gyermekségek, uramisten ... Ez számon tartja, mit csináltam hátulgombolósan! Maruszja is szakasztott ilyen. De menjünk, még nyakunkon ez a temetés is! (Kimennek. Pjotruska bejön egy koszorúval, félrehúzza a függönyt a koporsó elől.) Pjotruska: Szegény, szegény Patvarov. . . szegény nemzeti költő . . . Tudják, milyen verset írnék én a fejfájára? (Kis töprengés.) Szent Mihály lovára azért ült e gyerek, mert azon sohase kopik el a nyereg! (Függöny.) 2. kép Magyarország. Budai lakásrészlet, körülbelül két év múlva. Kora reggel. A szín üres. Az ajtón kopogtatás. Egyszer. Szünet. Kétszer. Háromszor. Mitrayné (hangja): Én vagyok! Mitrayné (Elnyújtva, költögetésszerüen, a kilincset lenyomják, rózsás pongyolában belép az asszony.) Még alszik? Méghogy alszik! Haza se jött! Sejthettem volna. Mulatság reggelig! így megy ez másfél esztendeje! Pestről Budára hazajönni! Hogy nem fárad bele! Még szerencse, hogy a lakbért a barátai fizetik ... Ez mind elinná . . . (Hirtelen kötényébe nyúl, papírdarabkát vesz elő!) Hoppá! Épp ma esedé27
