Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 3. szám - Kőhegyi Mihály: Ceruzavonások László Gyula arcképéhez
jelleme is alkotás. A pedagógus úgy vált benne halhatatlanná, hogy mindenét szétosztotta. Azt sugallta tanítványainak, hogy olyanokkal is foglalkozni kell, ami nem megoldható, hiszen az embernek így lesz mértéke saját parányiságáról. Bizony nagyon hosszú, lassú, csapdákkal, tévedésekkel teli úton kell végigbukdácsolnunk, mire megtudjuk, az is valóság, amit nem látunk. Ha viszont valakinek van szeme a látásra, s nemcsak a nézésre, akkor a lényegtelen is lényegessé válhat. Munkánk egyes szakaszai egyenrangúak. Az ásatás, leletmentés, rajzolás, cikkekhez történő anyaggyűjtés egyformán fontos, hiszen az igazi gazda is egyforma örömmel, kedvvel, törődéssel és szeretettel készíti elő a magot, vet, ápol, arat és betakarít. Csakhogy az ő dolga könnyebb, kézzelfoghatóbb. Bennünk pedig örökkön örökké munkál a félelem, hogy a pokoli adathalmaz részletei felett vajon átível-e a mindent összefogó szellem? Nekünk bizony sokszor — nem szégyen ezt bevallani — kínlódással kell keresnünk a rendet, s végül eljutunk oda, hogy a világ minden megmagya- rázási kísérletét dőreségnek tartjuk, hiszen minél többet tudunk, annál többet nem tudunk róla. Csak éppen menet közben rontja meg gyakorta szemünket és látásunkat a hiúság és nagyravágyás. Egyesek belebetegednek a pénzkeresésbe, a cím, rang, kitüntetés hajszolásába. Hát meg lehet ezt állni a gerinc megroppanása nélkül? Nem baj, ha tévedünk, vagy hibáink vannak, az a fontos, hogy tudjunk róluk, és igyekezzünk elkerülni, helyrehozni azokat. Mert hiába tehetséges valaki, ha nem becsületes. Nyugdíjaztatása után, tucatnyi könyv és közel 600 tanulmánnyal, cikkel a háta mögött, kénytelen volt feltenni magának a kérdést: te írod az életedet vagy éled? S miután tudta, hogy a nagy öregek mindig ráértek élni is az életet, sajátos feleletet adott rá: művészeti alkotótáborokba vonult, hogy egyéniségének másik búvópatakját engedje a felszínre tömi, hiszen a magunkfajta csak alkotással tudja megváltani magát. Aki hosszú életre ítéltetett, annak tehetségéhez mérten, tevékeny bölcsességben kell eltöltenie azt. A tanárból az marad meg, ami beépül tudományos köztudatunkba anélkül, hogy felismerőjére emlékeznének a kései nemzedékek. Nemes becsvágya, hogy már életében névtelenné váljék lassan- lassan majd beteljesedik, de amíg tanítványai élnek, élni fog ő is emlékezetükben. Egyszer minden embernek el kell mennie közülünk, hiszen a halál is beletartozik az életbe. Messzement szeretteink a holnaptalan, éjre váltó alkonyaiban egyre gyakrabban integernek a mind közelebbinek tűnő túlsópartról. A sor végtelen, és a folytatásnak megszakadnia nem szabad. Am ma még itt ülünk szeretett professzorunk körül, aki hála Istennek testileg-lelkileg ép és egészséges, aminek tiszta szívből örvendünk. Neki is és önző módon magunknak is azt kívánjuk, hogy számtalan éven át gyűlhessünk igy együvé születése napján. Kőhegyi Mihály 85
