Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)

marhák a börtönben”, Kakasok a börtönben”, „Emberek a börtönben” és hasonlók. Szóval igazi börtönversek, amelyek tetszeni fognak az embereknek.

— Nem hiszem, hogy döcögő kínrímek tetszeni fognak az embereknek — mondtam.

— A rímek miatt tettem bizonyos engedményeket — ismerte be Dániel —, de amint már említettem, az ilyen verseket könnyebb megtanulni, és emellett ne felejtsük el, hogy a hallgatóság zöme nem érti nyelvünket, ezeknek fontos a rím és a dallam, márpedig az én verseimnek tisztán követhető dallamuk van, ami az adott esetben egyáltalán nem elhanyagolható szempont.

— Jobb lenne az én verseimmel kezdeni a börtönversek sorozatát — mondtam.

— Az én verseimmel fogjuk kezdeni — mondta Dániel.

— Miért?

— Azért, mert az én verseim érthetőbbek és jobbak, és főleg azért, mert én így döntöttem — mondta Dániel.

— Mit szólnak ehhez a többiek? — kérdeztem reménykedve. De a többiek nem nagyon szóltak semmit, a vállukat vonogatták. Végül Somogyi Jóska, aki a disznóhizlalóban üzérkedett a pálinkával, mégis megszólalt, és röviden ennyit mondott:

— Dániel már döntött.

— Kezdjük el a próbát — mondta türelmetlenül Klemm Dezső, aki a baromfi- telepen árulta a pálinkát.

— Hát akkor sok szerencsét — mondtam.

— Ne búsulj — veregetett vállon Dániel. — Ezt követően a te verseidet fogjuk előadni. Nyár elejéig betanuljuk azokat is, és egy meleg hangú szavalóestet rendezünk neked.

Beleegyeztem, mást nemigen tehettem, csak annyit jegyeztem meg:

— Szeretném, ha az én verseimet valami magaslatról mondanátok el. Különböző nagyságú faládákat helyezhetnénk el a karámban, azokra felállnátok égő gyertyákkal, és úgy szavalnátok.

— A gyümölcsösből annyi faládát hozhatunk, amennyit akarunk — mondta Lakner Feri.

— Rendben van, majd magaslatokról szavaljuk el a verseidet — mondta Dániel. — Közelebb megyünk a csillagokhoz, ami rendjén való, hiszen te folyton a csillagokról írsz.

— Nem csak a csillagokról írok — mondtam és elmentem vacsorázni.

A Lírikusok pedig szorgalmasan tanulták Istenfélő Dániel verseit. Minden este eljöttek a borjúistállóba, Istenfélő Dániel hangosan felolvasta a verseket, a többiek néhányszor utána mondták, aztán felmondták, egyre hangosabban mondták, visszhangzott az istálló a versektől, néha még az igazán béketűrő borjak is nyugtalankodni kezdtek. Jófejű szavalok voltak a Lírikusok, gyorsan és könnyen tanultak, rövid, félórás próbákkal is három hét után már hibátlanul felmondták a simaalapú füzet minden versét. Istenfélő Dániel elégedett lehetett és elégedett is volt, mosolyogva nézett szét maga körül és azt mondta nekem:

— Igazi alkotóműhelyt csináltunk a borjúistállóból. Időtálló értékeket teremtünk itt. Három hét alatt írtam egy kötetnyi verset, három hét alatt elkészítettünk egy előadást.

— Én is írtam a verseimet — mondtam fanyarul.

— Igazi alkotóműhely — ismételgette Dániel. — Elmehetsz a Macedónhoz.

8