Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában (regényrészlet)
A disznóhizlalóban, a raktár melletti fészerben, az üres zsákok alatt talál húsz üveg pálinkát, mi pedig szombaton este fáklyás szavalóestet rendezünk. — Milyen az a fáklyás szavalóest? — Majd meglátod. — Tehát az üres zsákok alatt lesz a pálinka? — Már ott is van. És senki sincs a közelében. — Persze — mondtam. — A jó besúgó sohasem árul el embereket. — így van — mondta Dániel. Elindultam az őrházba a Macedónhoz, hogy megint jó besúgó legyek. Régen beszéltem már a Macedónnal, az utóbbi hetekben csak messziről láttam, és messziről úgy tetszett, mintha meghízott volna egy kicsit, Kucsuk bizonyára rendszeresen szállította neki a hegyi bárányokat, sőt lehet, hogy török cukrászsüteményeket is küldött neki időnként, mindenesetre a Macedón nem zavarta Istenfélő Dánielék szeszforgalmát, és én reméltem, hogy a szavalóest miatt sem fog akadékoskodni, hiszen az elsőt is engedélyezte. Ezúttal is az irodájában találtam, az ablaknál állt, az utat nézte, mintha várna valakit, és tényleg meghízott egy kicsit, amitől mindjárt kedélyesebbnek látszott. Kedélyesen fordult felém, széttárta a karját, mintha meg akarna ölelni, aztán mégsem ölelt meg, csak érdeklődőén felvonta a szemöldökét. — Hogy haladtok a próbákkal? — kérdezte. — Maga tud a próbákról? — Én mindenről tudok — mondta a Macedón. — Azért vagyok itt. — Már kész az előadás. A Lírikusok szombaton este szeretnének színpadra lépni. — Megint magyar klasszikus költők verseit akarják szavalni? — Nem. Istenfélő Dániel verseit. — Az meg kicsoda? — Az állatorvos segédje. A Lírikusok vezetője. — Az a nagyranőtt fickó? Abból is költő lett? — csodálkozott a Macedón, majd így morfondírozott: — Mindenki költő lesz mostanában. Nem biztos, hogy ez jó. A költőkből tulajdonképpen nincsen semmi hasznunk. — A költők örökítik meg az emberi lélek rezdüléseit — mondtam. — Egyébként a disznóhizlalóban, a raktár melletti fészerben, az üres zsákok alatt valaki pálinkát rejteget. Véletlenül kihallgattam egy beszélgetést, de . . . — ... de nem láttad, hogy kik beszélgetnek. — Nem láttam. — Ilyenek vagytok ti, költők. Kifinomul a hallásotok, közben megromlik a látásotok. Holott éppen fordítva kellene, hogy legyen. Még ha zenészek lennétek . . . Miről ír az a nagydarab fickó? — Arról, hogy a borjak véresen születnek és pálcika lábakkal úsznak a semmiben, hogy a malacok fehéren és halálraítélten bújnak meg a szalmában, és hogy a kakasok egészen halkan kukorékolnak hajnalonként. Szóval ilyesmiről. . . — Hol vannak itt az emberi lélek rezdülései? — kérdezte a Macedón. — A költő a saját lelkét tárja elénk a oktalan állatok sorsán példázódva — mondtam. — Unalmas lelke lehet a költőnek. Félek, hogy a szombat esti szavalóest is unalmas lesz. Még jó, hogy egy szót sem fogok érteni belőle. Ezek után tehát a Lírikusok megtarthatták szavalóestjüket. Kezdődhetett a 9
