Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
a nyelvtől eltekintve „kelta” helyett általában pontosabb „kölcsönös kumulatív kelticitás”- ról beszélni. A La Téne művészet és kultúra pedig messze túljuthatott a kelta nyelveket beszélő törzseken, a La Téne anyagi műveltség elterjedése nem szükségképpen esik egybe a keltákéval. A magyarországi kelta leletek Corpus-ának első kötetét méltató recenziójában ezért emlékeztet rá J. V. S. Megaw, hogy a sorozatszerkesztők a „kelta” elnevezést — „perfectly reasonably” — mindig „a La Téne vaskor fennmaradt anyagi kultúrája” értelemben használják. „»Az őstörténet vizsgálatának tárgya nem maga az ember, hanem az anyagi dolgok.« Atkinson professzornak ezt a megállapítását — végzi nagy könyvét Piggott — egyetértéssel idéztem az első fejezetben, és most megismétlem. A barbár népek egész történelmük során mindig is nehezen megfoghatók voltak számunkra. Könyvünkben megpróbáltunk valamit felvillantani egykori munkájukról, művészetükről, vándorlásaikról és településeikről, sőj még társadalmi rendjük mibenlétéről is. A rómaiak szemében nem voltak többek az őserdők vadembereinél, akiket durván gúnyoltak ki a Britanniában, Galliában vagy Dáciában rájuk mért megsemmisítő vereségek után. A birodalom és a barbárok között végül bekövetkezett állapotot kiválóan foglalja össze az ókori világ egyik legnagyszerűbb művészeti alkotása, az a hatalmas ezüst tál, amely I. Theodosius császár születésnapi ajándéka volt i. sz. 288-ban. Az uralkodó méltóságteljesen ül kétoldalt álló barbár testőreitől körülvéve. E szervezetet, a Germani corpore custodest, tehát a germán testőrséget még Claudius császár alapította. Tétova fiatal férfiakat látunk a tálon, akik kíváncsi szemekkel merülnek a távolba, messze el Bizánctól, abba a barbár Európába, amely az ő hónuk volt, és még azon túl is, a középkorba, és rajta keresztül mai korunkba.” Jó lenne tudni, mit látnak szép új világunkban a derék katonák. Hogyan éreznék itt magukat? S hogyan uruk, a méltóságteljesen tétova császár? Hogyan tetszenének nekik itt a dolgok? Az uralkodó elit és az uralmukat legitimizáló intelligencia meglehet, hamarosan megtalálná a helyét presztízs, hatalom, hierarchia lényegében máig változatlan szentháromságának a jegyében, hisz könnyen el tudna igazodni a státusszimbólumok, a vadászatok, a különféle fogadási-, sport-, temetési és magán-rítusok nékik is oly ismerős és legfeljebb külső formáiban idegen világában. A katonák ellenben annál idegenebbül lézengenének a gépesített és automatizált gyilkolástechnika abszurd nagyüzemeiben, hiszen amivé a háború változott, az még csak nem is hasonlít az egykori derék verekedők és marharablók csetepatéihoz. Nem a kegyetlenség lepné meg őket, az ölés mindig és mindenképpen kegyetlen, hanem a pusztítás fantasztikus hatékonysága. A hatékonyság döbbentené meg legelőször valószínűleg a parasztokat is. A hektáronkénti tíz tonnán felüli átlagtermések az ő — középkorra vonatkozó becslések szerint — féltől egy tonnás termésátlagaikkal szemben, az évi háromezer liter körüli tejet termelő tehéncsodák az ő szerényen tejelgető tehénkéikkel szemben; nem tudjuk mennyit adhattak, de a XVIII. század végi Angliában, már túl az első „mezőgazdasági forradalmon” és egy nagy fajtanemesítési hullám közepén, úgy ezer liter körül tejeltek. Ugyanígy meglepné az antik parasztokat a húsmarhák nagysága: a XVIII. században egy kifejlett szarvasmarha 250 kg körül mozgott, ma meghaladja a 700-at. A modern disznókban nemcsak a hústömeg, a hízás sebessége és a kocák szaporasága is meglepné a régi parasztokat: leginkább azonban mégis az volna tán nékik érthetetlen, hogy miért termelik meg késői utódaik ezeket az irdatlan hús- és gabonatömegeket, ha aztán nagy részével nem tudnak mit kezdeni. Nem valószínű, hogy a sok éhező világpolgárról értesülve értelmes ősemberekként megelégednének a sablonos válasszal: nincs rá fizetőképes kereslet. Hát még akkor hogy csodálkoznának, ha meghallanák, hogy mibe kerülnek ezek a bámulatos, de teljességükben soha nem hasznosított terméseredmények, ha kiszámítanák a modern mezőgazdálkodás gép-, vegyszer- és energiaigényét. Graeme Barker, miután elbeszélte a prehistorikus Európa történetét, miután vázolta küzdelmeiket, lehetőségeiket és sikereiket, kitér röviden erre is, és fölvillantja a veszélyt, amit a modern nagyipari agrárágazat régi mezőgazdaságtól való elszánt elrugaszkodása rejt magában, tisztán gazdasági szempontból is. „A modern szántóföldi gazdálkodás hatékonysága — írja Barker 95
