Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Vekerdi László: Európa változó őstörténete
közösségek ekkora jelentőséget tulajdonítottak a status szimbolikus kifejezésének, s ennyire adtak a rangra; tán a közösségek közötti szövetségi kötelékek kifejezésére szolgált, tán az ilyen kicsi közösségeknél biológiai kényszerként jelentkező exogámia szabályozására? Nem tudható. És vajon megfelelő szó az „elit” és a „hatalom” ezeknek a megtollasodott harcias parasztoknak a világában? És a jellegzetesen európai civilizáció csírái mégis nem éppen ott képződtek-é meg, ahol — mint a hellén és a közép-itáliai poliszokban — a rongyrázó harciasság alatt is megőrződött valami a kooperáló autark parasztközösségek régi segítőkész szelleméből? Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a települések közt egyre több az erődített, olyik erőd láthatóan a nyájak-marhák befogadására alkalmas nagyságú, a sírokban pedig a díszfegyvereket mindinkább felváltják a valódiak. Erődök és várak, tőrök és kardok, sisakok és paizsok, kocsik és lószerszámok, ékszerek és pompa, rítus és kultusz jelei: rátarti, harcias kis közösségek végnélküli vetélkedése bontakozik ki a leletekből az i. e. második évezred utolsó századainak és az i. e. első évezrednek mérsékelt égövi Európájában, a parádés, nagy marharablásokról szóló ír hősi énekek világát idéző. Vagy akár az ihászét. Vagy mindez jobbára látszat, az őstörténetírás csalóka délibábja, ahogyan hagyományosan a keltákhoz és a görögökhöz igyekszik illeszteni egész Európa prehistóriáját? És egyébként is: kik voltak a kelták, kik voltak az első görögök? Erre már egyáltalában nem olyan magabiztosan válaszol a kutatás. És a szkíták? És a máig titokzatos etruszkok? „Jöttek” ezek a népek valahonnét, s ha igen, honnét? S ha nem: hogyan, milyen kezdetekből, miféle hatásokra bontakozott ki jellegzetes lelet-együttesekben reánkmaradt kultúrájuk? A régebbi kutatás általában a „vándorlási” elmélet kereteiben gondolkozott, az újabb többnyire valamilyen helyi modellt keres, ám ezeken belül óriásiak az eltérések. Piggott kiválóan dokumentált művében tán a legalaposabban dokumentált két fejezet vázol tüzetes és kiegyensúlyozott képet a történelem küszöbére lépő mérsékelt övi Európa zaklatott világáról. „Eléggé nehéz feladat — írja — értékelni a főnöki sírok mibenlétét és az i. e. 7-6. században Csehszlovákiától Franciaországig nyomon követhető elterjedésüket, gyakori kísérő jellegzetességeikkel, a fából épített sírkamrákkal és a kocsis temetkezésekkel együtt. Vajon a sztyeppről benyomuló és Kelet-Közép-Európában berendezkedő, majd nyugat felé továbbterjeszkedő új arisztokráciáról van-e szó, vagy pusztán csak arról, hogy a bennszülött, feltehetően kelta etnikumú uralkodói famíliák hódoltak be egy új szokásnak? A korai sírokban nem találunk olyan importtárgyakat, amelyeket joggal hozhatnánk kapcsolatba a keleti népek világával, és amikor az egészen nyugatra eső területek sírjaiban az i. e. 7. századtól kezdve felbukkannak a legelső importáruk, azok görög vagy etruszk eredetűek, amelyeket az Alpok hágóin vagy a Rhone völgyén át szállítottak be.” De mit jelent itt a kelta „etnikum”, amit Piggott oly magától érthető természetességgel ír le? Renfrew egy nyelvészeti, régészeti, művészettörténeti érvelésekkel építkező hosszú fejezetet szán könyvében a kérdésnek. „Etnikumról”, véli, ebben az összefüggésben egyáltalán nem is beszélhetünk, legfeljebb valamiféle „etnicitás” különböző fokozatairól, ahogyan a Rhone, a Szajna, a Marne, a Rajna, a Felső-Duna vidékére az i. e. 5. évezred során a Mediterráneumból és a Duna völgyén át érkező és itt egymással találkozó kicsi közösségek körében az évezredek során felhalmozódott. Ennek a hosszú, kölcsönös, kumulatív folyamatnak az eredményeképpen jöhettek létre a régiót eredetileg betelepitő földmívesek — márcsak a két út miatt is nyilván eltérő — nyelvéből a különböző kelta nyelvek, a kultúra különböző elemei, s végül a jellegzetes La Téne művészet. Ha tetszik, az utóbbival kapcsolatban is használhatjuk a „kelta” jelzőt. „Teljesen jogos szembeállítani mondjuk a klasszikus művészet rendjét és fegyelmezettségét a La Téne művészet mozgalmasságával és képzeletgazdagságával. A kelta művészet nyilvánvalóan a régi világ nagy művészi stílusaihoz tartozik. De semmiképpen sem megengedhető a kelták eredetét mesterkélten leszűkíteni az Alpoktól északra elterülő régióra, mint tenni szokás. Kétségkívül itt jelennek meg a koravaskor arisztokratikus főnökei és itt fejlődik ki a La Téne művészet, de semmi különleges indoka sincs ezt a területet a kelták egyetlen és eredeti őshazájának tekinteni.” Ilyen egyetlen és eredeti kelta őshazáról egyáltalán nem is beszélhetünk, amint 94
