Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 2. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (IX. rész. esszéregény) (Ford.: Szenyán Erzsébet)
Ezek a szegények, elhanyagolt külsejük, apátiájuk, rongyaik és az üres üveg a kezükben, a számodra megközelíthetetlen közösségük, a tekintetük, melyet nem tudok meghatározni! A halak világában, mondja Grace, a hímek általában díszesek, színesek, felfuval- kodottak — így hívják fel magukra a nőstények figyelmét, így nyerik meg azokat maguknak. Csakhogy nemrég kísérletet hajtottak végre egy kutató intézetben: egy nagyon színes hím halat, mely elragadtatott és engedelmes nőstények közt élt, egy kis térfogatú akváriumba tettek. Ugyanekkor a szomszédos, nagy akváriumba egy rút hímet engedtek. És mi történt? A nőstények elhagyták az imádott, gyönyörű hímet, és a rondát követték. Őt választották, kommentálja Grace az esetet, mert nagyobb felségterülete, vagyis nagyobb hatalma volt. Megmenteni a művészetet az aktualizálástól, a környezet nyomásától, a banalitástól. Nagy alkotások, melyek mintha a szerzőjüket körülvevő világtól függetlenül születtek volna. Jerzy Stempowski írja egy Józef Czapskinak szóló levelében: „mennyire voltak a reneszánsz művészei koruk gyermekei, mennyire érintette meg őket az aktualitás szele? Minél többször idézem magam elé képtárakban őrzött műveiket, annál lazábbnak látom a korukhoz való kötődést. A reneszánsz Olaszországának az a borzalmas képe, mellyel Machiavellinél és Guicciardininál találkozunk, a festőknél nem látható. Az a kor a jog és rend rombadőlésének, a keresztény erkölcs teljes eltűnésének kora volt”. 1945, a háború vége. Edmund Wilson meglátogatja Rómában George Santaya- nát. A nagy filozófus egy apácakolostorban lakik. Itt, egy kis cellában élte át a háborút. Beszélgetés közben — írja Wilson — Santayana azt mondta nekem, hogy erről a háborúról szinte semmit sem tud („annyit tudok róla, mint a Cannae alatti csatáról”). A filozófusok, művészek elméje a külső világgal másként, közvetett módon tart kapcsolatot. Szombat a Barnes/Noble könyvesboltban Philadelphiában. Kezembe került Mary Leakey „Africa’s Vanishing Art” c. albuma, melyben sziklarajzok találhatók a tanzániai Kondoa körzet 186 különböző barlangjából. Ez a nagyszerű művészet mintegy 29 ezer éves — a kőkorszakban alkották névtelen mesterek. A lendületes kompozíciójú festményeknek ez a galériája sokkal nagyobb méretű művészeti szentély, mint a Louvre vagy a New York-i Museum of Modern Art! Belemerülhetnénk a lelkesedésbe, elragadtatásba, s azt mondhatnánk, hogy mindaz, ami Kondoa után következett a festészetben és a kiállításrendezésben, a hanyatlás és dekadencia terméke. A mai kor embere inindenesetre képtelen olyan tartós festéket létrehozni, mely 30 ezer évet kibírna, s az éghajlat és környezet természetes adottságait sem tudja úgy kihasználni, hogy a kép, mindenféle restaurálási beavatkozás nélkül ennyi ideig megőrizze frisseségét és intenzitását. Kondoa: elefántok, oroszlánok, orrszarvúak, struccmadarak, fák és emberek ábrázolása. Amikor ilyen könyveket, albumokat nézegetek, fájdalommal állapítom meg, hogy eltékozoltam az Afrikában töltött éveket. Alkalmam lett volna riportkötetet 43
