Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Bakonyi István: Cs. Varga István: Tanújelek (Írások Németh Lászlóról)

portképződés köti le. Érdekes összefüggéseket tudunk meg az anyaországi s kisebbségi magyar irodalmak közötti kölcsönhatásról: így a párizsi Magyar Műhely és az újvidéki Új Symposion hazai szuggesztiójáról (Péntek Imre, Mezey Katalin költészetében), a „hiányvers” és a „hosszú ének” párhuzamairól (Pilinszky és Juhász, illetve Tolnai, Domonkos és Cselényi lírájában), az ösztönzésről, mely Tandorit és Nagy Gáspárt Tolnai Ottó és Határ Győző versépítése felől éri. Szó esik — emlékezetes antológiák ürügyén — a nemzedékszervezés esélyeiről: a „kilencek” miképp érlelődnek a közös morális program jegyében önálló arcú költőkké, a Ver(s) ziók tömörülése, amely pedig a megkésett (nem lázadó, hanem szemlélődő) avantgárd szellemében a „konkrét költészet” jelkultuszának nyit utat, miért reked meg végül is kvázi-nemzedékként, mi az előnye és hátránya, hogy a Megközelítés csehszlovákiai partizánköltő-csapata — erős értelmiség és sugalmazó hagyomány híján — évtizedekkel késik a Forrás- és a Symposion-generáció fellépéséhez képest, milyen lehetőségek rejlenek a nemzetiségi kultúra decentralizálásában (a szabadkai Élet- JeZ-miniatűrök sorozatában), illetve funkció és típus szerinti differenciálódásában (Cs. Gyimesi Éva tanulmányáról). A legjelentősebb írás a fejezetben az 1945 utáni magyar irodalomról készült akadémiai összefoglalás bírálata, mely nemcsak a „toldozgató módszert”, az irodalomtörténet és lexikon műfaji keverését kérdőjelezi meg, hanem „rengeteg adathibájában” az anyag „nem kellő mértékű ismeretét” is kimutatja.

A Közösségből közösségbe fejezete kortárs irodalmunk kiemelkedő esszételjesítményeit vizsgálja. Sok találó megfigyeléssel. Szakolczay Ily- lyés Hajszálgyökerek\bn& breviárium-jellegében, a herderi jóslat cáfolatában Ady örökségére, az „őrzők” jelképiségére ismer, Cs. Szabó önéletírásnak álcázott esszéiben a „látomásba átnövő gyónás” gesztusát állapítja meg, Sütő regényszerűségében a sorsmetaforák szerepét, Nagy László vallomásosságában a prózavers jelenlétét, Illés Endre „krétarajzaiban” az impresszionista kritikát meghaladó, tudatos szépírói közelítést mutatja ki. A ciklusban azonban némiképp túlteng a pátosz, úgy tűnik, mintha itt-ott az elemzésre is ráburjánozna. A Valóságlátomás fejezete — Örkény egyperceseit, Sánta novelláit és Domahidy András prózáját megidézve — az „abszurd” és „realisztikus” írói módszer, a kitárulkozó személyesség és az érzelmeken túllépő gondolatiság ábrázolási típusainak szemléleti rokonságát bizonyítja. Megfigyelhető azonban, hogy — eltekintve a meseirodalom kitűnő metszetétől — e fejtegetéseknek kevés az elméleti hozadéka, a gondolatmenet többnyire egyirányú. A kötet befejezése, minthogy a zárófejezetek nem

érik el a tanulmánygyűjtemény magas átlagszínvonalát, nem eléggé hangsúlyos.

Szakolczay Lajos új könyve, az Ötágú síp — mindent egybevéve — meggyőzően tanúsítja, hogy szerzője az egyetemes magyar irodalom tárgykörében nagyobb horizontú monográfiák megírására is kellően felkészült kutató. Teljesít- ménye nagymértékben hozzájárul az anyaország és a nemzeti kisebbségek irodalmai közt zajló „közlekedés” kétirányúsításához. (Nemrég ugyanis még az akadémiai irodalomtörténet romániai, csehszlovákiai, jugoszláviai fejezeteinek elkészítésére is határokon túl élő kritikusokat kellett felkérni.) Szakolczayban mindenféle képesség megvan — a minőségérzéktől az elemzés- és kifejezésbeli, illetve rendszerező adottságokig — hogy résztanulmányok helyett szintetizáló összefoglalásokra biztassuk. Távol áll tőle mindenféle elfogultság: irodalmunk „nyugatos”, „népi” és „avantgárd” áramlatait egyaránt képes méltányolni. (Magvető Kiadó)

Grezsa Ferenc

Cs. Varga István: Tanúj elek

írások Németh Lászlóról

Ne tagadjuk, hogy akadnak néhányan, akik sokallják az utóbbi időben kétségtelenül megszaporodott Németh László-szakirodalmat. Most ne vitatkozzunk valük; csupán azt jegyezzük meg, hogy természetesen oka van annak, hogy ma Németh a legtöbbet idézett XX. századi magyar író, s hogy Vekerdi Lászlótól kezdve Kocsis Rózsán, Grezsa Ferencen, Sándor Ivánon át — többek között — Cs. Varga Istvánig oly sokan foglalkoznak életművével. A fölsoroltak nevéhez pedig éppen fontos monográfiák fűződnek. Hozhatnánk példának még sok rangos szakembert és írót, akiknek tevékenysége döntő mértékben Németh Lászlóhoz kötődik, de most mégsem a névsorolvasásnak van itt az ideje. Bevezetőül még annyit: a gazdag szakirodalom létrejöttének legelső oka nyilvánvalóan az életmű példátlan termékenysége, továbbgondolkodásra serkentő intenzitása.

Vannak, akik szerint az esszéíró a legmeghatározóbb ilyen szempontból. Kevesebben vannak, akik a drámaíróra esküsznek. A regényeket író Németh László elismertsége a legegyértelműbb, s ebből fakadóan a róla szóló tanulmányok a legsokrétűbbek. Mégis akad még föltérképezen82