Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Grezsa Ferenc: Szakolczay Lajos: Ötágú síp

Szakolczay Lajos: Ötágú síp

Nemcsak az írók, az irodalomtörténészek is dédelgethetnek magukban utópikus eszméket: vajha egyszer elkészülne — az illyési metafora szellemében és a kölcsönhatásokat számba vevő ösz- szehasonlító módszerrel — az egyetemes magyar irodalom huszadik századi szintézise, amely a honi és a határokon túli teljesítményeket (sajátosságokat, a couleur locale-t se tagadva) egyetlen folyamatban ábrázolná, nem porciózná külön fejezetekbe, netán függelékbe, ami egybetartozik. Hogy mily szükség volna az ilyesféle áttekintésre, bizonyítja a látásmód gyakori beszűkülése, amely például a Hét évszázad versei című antológiában oly magyar költőket mellőz, mint Dsida Jenő és Reményik Sándor, vagy Győry Dezső és Forbáth Imre. A kritikus, aki nálunk tán legközelebb került az „ötágú síp” lehető egybehangolásának eszményéhez, Szakolczay Lajos. Most megjelent kötete, mintha szerves folytatása volna a fél évtizede kiadott vaskos esszégyűjteménynek, a Dunának, Oltnak címűnek, kettős értelemben is. Egyfelől szembetűnő a koncepció megőrzött rokonsága: az egészre kitekintő perspektíva; a pedagógiai megalkuvásokat mellőző, esztétikai alapú értékrend; a filológiai alaposság és megbízhatóság, valamint az eszmei tudatosság és igényesség egyeztetése. Hasonló a szemléletmód, de — a komplementaritás elve szerint — más anyag tükrében: most kevesebb a próza- és drámaértelmezés, helyettük a líra es az esszé a súlypontképző műfaj. Másfelől viszont nyilvánvaló a gondolkodás- s kifejezésbeli gazdagodás, érlelődés is: a tematikus szerkezetet problémarend váltja fel a szövegben, a műalkotás egyediségét feltáró könyvbírálat helyett az áttekintést kitüntető, az irodalom hossz- és keresztmetszetét vizsgáló antológiaelemzés és füzérkritika, illetve a nagyobb boltú nemzedéki és műfaji tabló uralkodik el, s a stílus is esszészerűbb, a fogalmi nyelv képi dúsítása jellemzi.

A homályból — Komjáthyra utaló címmel — a kötet irodalomtörténeti igényű nyitófejezete: életműveket, az alkotói pálya perifériájára sodródott műfajokat perel vissza a feledéstől és ismeretlenségtől. Kós Károly prózájában — Az or- szágépitöt, nagyon helyesen, főműveként rehabilitálva — a szilárd alapozás, a formai zártság, Sütő metaforájával: a „bástyafalas körülhatárolt- ság” karakterjegyeiben az író és az építőművész szemléleti összefogását, s általa az életmű egységét bizonyítja. Dsida pályaképében az útvonalat rajzolja meg, miképp lett a „tündéri játszóból tündéri szenvedő, a Psalmus Hungaricus szerzője. Szilágyi Domokosról írva az oeuvre-ban az

elbeszélés, az útirajz és kritika helyét jelöli ki — a líra mellett, mivelhogy a vers elioti „mérnöki” rendjét a próza „rakoncátlanságával” egyenlítette ki. Szakolczay erénye, hogy modelljeiről modorukhoz igazodó hangvétellel szól: Kosról a stílus históriai veretességével, Dsidáról poétiku- sabban, Szilágyi Domokosról paradoxonokban bővelkedőn — továbbá „közösben” alkot, a kritika és irodalomtörténet használható értékítéleteit gondolatmenetébe szőve. A Harmadik honfoglalás (Hervay Gizellától kölcsönzött cikluscimmel) a jelenkori magyar irodalomban az „őszikék” különféle költői változatait tekinti át — a testamentumba „toborzódalt” keverő, „kürtszóval búcsúzó” Illyéstől az egész világ után a csöndet is kimondó Gál Lászlón és a „halálhangulatban játszó”, a „test rapszódiáit” szerző Tűz Tamáson át a „földmélyi időt” sokféle versbe foglaló Rákos Sándorig. A sorozatból a Kormos- és a Hervay- esszé emelkedik ki: Kormost Szakolczay nem „sokarcú szerepjátékosként” jellemzi, hanem az „emberarcú tisztaság, a kamaszlélekből következő harmónia” költőiéként, akinek versében a „személyiségből sugárzó Nap” ragyogja be az életérzés tragikumát, Hervay lírája pedig — a szenvedéstörténet foglalatában — a „margón élés”, a „vendégmunkás sors”, a „szükséghazában szükséghalott” állapot közép-európai létformáját revelálja a számára.

A portrékat, pályarajzokat egybegyűjtő Új Atlantisz és az irányzatokat, nemzedékeket feltérképező Sípok, árkok ciklus egymást ellenpontozza. Az előbbiben, mely Gál Sándornak a provincia gondját egyetemes kisnépi sorsként szemlélő verskötetéről vette a nevét, nemcsak az irodalmi „fősodor”, az értékek csúcsai kapnak helyet, hanem a szelíd lankák is, „a hirtelen feltörő gejzírt tápláló folyamat” sokszínű teljessége. A „kimenekülés és visszatérés” magatartását variáló Csukás „toronyszobája”, a „vidéki Orpheusz” Tolnai Ottó „klasszikus avantgárdja” és Utassy József „árva csillagképe” mellett a „paraszt Hamlet” Páll Lajos konok természetlirája, Ladik Katalin „mítoszba ojtott verspéldázata” és Tóth Erzsébet szökéseinek „aranyvágtája” is. A módszer is monotónia- és unaloműző: a szerző Szepesi Attila pályaképét verseskönyvről verseskönyvre haladva, mozaikokból rajzolja meg, szélesíti az „önéletrajzi kobzosének” kifejlődésének krónikájává, a „töretlen gerincű” Nagy Gáspár líráját viszont korszakokra bontja, az „aranykor boldog révületét”, illetve a „létet faggató filozofikus önvizsgálatot” különböztetve meg, Szőcs Géza költészetében meg a meghatározó karakterjegyet, az „avantgárd bukolika” szervező elvét kutatja. Az utóbbiban oly tanulmányokat olvashatunk, melyekben az esszé célja túlnő anyagán, a szerző figyelmét az irodalmi modell- és cso81