Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Lengyel András: Buday György halálára
Azt kell hinnünk — figyelve a csöndet —, hogy e méltánytalan sors jut Buday Györgynek is, aki most, 83 éves korában egy London melletti klinikán elhunyt. Évtizedek óta Angliában élt, s hosszú ideje beteg volt. Ő, aki valaha éppen kiváló kapcsolatteremtő készségéről, empátiájáról (is) híres volt, régóta elzárkózott hazai és angliai látogatói elől; csak keveseket s ritkán engedett magához. Életrajza megíróinak lesz a feladata, hogy magyarázatot találjunk erre az önként vállalt, mégis oly fájdalmas „kettős emigrációra”. Magam úgy vélem, ezzel az elzárkózással is fiatalsága és férfikora nagy eszményeit védte az azokat minduntalan megcsúfoló „történelemtől”, s egyben betegségében is az önmaga sorsát kormányzó ember méltóságát próbálta óvni. Betegen is a maga választotta sors lehetőségeiért küzdött. Mekkora benső küzdelmébe került ez neki, nem tudjuk, s lehet, hogy soha nem is fogjuk megtudni. De bizonyos: tudta, hogy döntése kikapcsolja őt a fölszínes, ám nagyon is gyümölcsöző napi „kapcsolatok” hálózatából, s ez „sajtóját” is rontja, s hosszú ideig rontani is fogja. Mint minden ember, s kivált mint minden művész, ő is örült az elismerésnek, szerette a nyilvánosan elhangzó jó szót. Komoly oka kellett tehát hogy legyen, ha minderről mégis lemondott. Igaz, nyilván tudta, amit előbb-utóbb idehaza is fölismer kulturális életünk: mögötte már egy olyan életmű állott, mely nevét s emlékét tartósan megőrzi, s e teljesítménye tudatában nyugodtan lemondhat az efemer, napi dicsőségről. A Szegedi Fiatalok vezéregyénisége, a 2. világháború angliai magyar emigrációjának egyik kulcsfigurája, az angol királyi réz- és fametszőtársaság „rendes tagja”, a kiváló grafikus és könyvtervező megengedhette ezt magának. A magyar kultúra mai sáfárai, akiknek egy többszörösen megtört, természetes fejlődésében megszakított kultúra szervességének helyreállítása jut feladatul, a búcsúzás e pillanatát mégsem hagyhatják szó nélkül. A rítusnak ugyanis, amellyel a halált fogadjuk, minden külsődlegessége és mesterkélt vonása ellenére nagy ereje van, s ettől a Buday György halálával szembesülő sem függetlenítheti magát. A búcsúzásban szándéktalanul is föltárulnak veszteségeink. 2 Életrajza, bár monografikus földolgozásért kiállt, röviden, szinte lexikonszerű tömörséggel is megoldható. 1907. április 7-én született Kolozsváron; apja Buday Árpád (1879—1937) régész, 1921-től a „klasszika-archeológia” professzora a szegedi egyetemen, édesanyja, Hilf Margit (1883—1976), akitől művészi érzékenységét és érdeklődését is örökölte. Gyermek- és ifjúkora első nagy szakaszát, élete első 17 évét Erdélyben töltötte. Középiskolai tanulmányait a nagyhírű kolozsvári református kollégiumban folytatta (1917—1924), itt kezdett el rajzolgatni, itt rendezte meg első kiállítását (1924), s itt kapcsolódott be először az ún. diákközéletbe is. Erdély Romániához kerülése után apját rövid időre letartóztatták, szakmáját sem folytathatta, így — több évi egzisztenciális küzdelem után — 1924-ben Szegedre költöztek, ahol Buday Árpád egyetemi tanszéket kapott. Szegeden Buday György még másfél évtizedet sem töltött, 1924-től 1936 végéig élt csak ott, de ez az időszak érlelte jelentős személyiséggé s tette ismertté nevét. Gimnáziumi tanulmányai befejezése után apai kérésre a szegedi egyetem jogi karára iratkozott be, s 1933-ban ott is doktorált, majd, már neves grafikusként, 1934-től ezen az egyetemen lett grafikai lektor is. De Szeged nem ezért, s nem ezzel lett igazán fontos számára, hanem azért, mert részben itt lett a Szegedi Fiatalok mozgalmának megteremtője, s így az 1919 utáni értelmiségi ifjúság nagy orientációváltásának egyik kezdeményezője; részben pedig itt lett jelentős grafikusművész, a magyar fametszés talán legnagyobb alakja. Egy szűk évtized alatt (1927 —1936) mint közéleti ember, mint művész, s mint egy jelentős intellektuális csoport vezéregyénisége beírta nevét a magyar művelődés történetébe. 1936 őszén, olaszországi ösztöndíjasként, egy évre Rómába költözött, majd — újabb ösztöndíjjal — Angliába került. 1937 őszétől így előbb meghosszabbitott ösztöndíjakkal, majd emigránsként Lon72
