Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - Kiss Ernő: „Ebben a pillanatban elszabadult a pokol” (Az egykori 37/8. század parancsnokának Don menti emlékei - Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Szabó Péter)

hallottunk és ilyenről nem is volt szó az addigi tanácskozásokon. A Vörös Hadsereg új fegyverét, az általunk Sztálin orgonának nevezett reaktívrakéta fegyvert vetették be.

Mi ott maradtunk egész nap az első vonalban, a templomtól 60-80 m-re. Meg sem lehetett mozdulni. A nadrágom kőkeménnyé száradt az alvadt véremtől.

Végre besötétedett. Az oroszok időnként vaktában lövöldöztek és fel-fellőttek egy-egy világító rakétát (mi Sztalin-gyertyának hívtuk). Nekünk, sajnos, nem volt ilyenünk.

Vállamra vettem legényemet, átadtam a parancsnokságot az első szakaszparancsnokomnak és elindultam a zászlóaljsegélyhelyre. Az orvos megnézte az én sebemet és a tisztiszolgámét, s dühösen rámordult a tisztiszolgámra. Kiderült, hogy ö csak egy karcolást kapott, be sem kell kötni, s nem nekem, hanem neki kellett volna a hátán idehozni engemet.

Az orvos hátra akart küldeni. Kértem, kösse be a sebem és amíg bírom, visszamegyek a századomhoz. Egy aknaszilánk teljesen keresztülhatolt a combomon. Szerencsém volt, mert a jobb nadrágzsebemben tartottam a pénztárcámat, tele fémpénzzel és a szilánk ettől gellert kapott, s nem a hasam felé, hanem kifelé vágódott.

Közben beszéltem a zászlóaljparancsnokommal13 is. Ő elrendelte, hogy az elért vonalon a beásást meg kell kezdeni és ki kell építeni a lövészárokrendszert. Szerencsétlenségünkre másnap egész nap esett az eső. A lövészteknök félig megteltek vízzel és mi abban feküdtünk. Ügy néztünk ki, mint a disznók. Mivel nappal egy-két kilométeres körzetben még mozogni sem lehetett, ezért az étkezés mindig éjszaka történt. Ekkor hozták az utánpótlást, a lőszert is, s ekkor lehetett egy-két rajt hátraküldeni fürödni, vagy ruhát cserélni.

Siettünk a lövészárokásással és a bunkerek elkészítésével nagyon. Éjjelente az utászok is segítettek nekünk. A munka azért volt sürgős, mert féltünk az orosz téltől. Itt már november elején leesik a hó és áprilisig másfél méteresre is megnő.

November elején már minden rajnak fűthető bunkere volt a föld alatt és ezeket futóárkok kötötték össze. Bennük már nappal is lehetett mozogni. Karácsonyig ugyanazon a helyen maradt a századom, és az egész zászlóalj, ahol szeptember 9-én az oroszok össztüzében megfeneklett a támadásunk. Az állásharc aránylag kibírhatóbb volt. Előfordultak napok, amikor egyetlen puskalövés sem dördült el a felek között. Máskor, ki tudja miért, eszeveszett lövöldözés támadt. A hosszú állásharc alatt kevesebb volt a veszteségünk, mint szeptember 9-én, egyetlen nap alatt.14 Az én sebem is kezdett meggyógyulni, de helyette a testem különböző helyein nagy furunkulusok keletkeztek, melyek nagyon fájdalmasak voltak.

Az egerekkel és poloskákkal teli századparancsnoki bunkeremben az egyetlen vigaszom az volt, ha levél érkezett hazulról. Édesanyám rendszeresen írt. November közepén a legnagyobb örömömre Évitől is kaptam levelet. Nagyon kedvesen írt, dicsérte a hősies önfeláldozásomat a haza érdekében. Ezenkívül homályos célzásokat is tett arra vonatkozólag, hogyha visszatérek, majd találkozunk és mindent megbeszélünk. Boldogságom határtalan volt. Kezdett szűk lenni a piszkos bunker. 3-4 havi elsővonalbeli szolgálat után szabadságot adtak. Kiszámoltam, hogy karácsony táján mehetek majd haza.

Az orosz télből nem sokat éreztünk a bunkerekben, mert fűtöttük azokat. Olyan közel voltak azonban az oroszok állásai, hogy csendes időben áthallatszottak a beszélgetések, a parancsok kiosztása.

Karácsony előtt hirtelen parancs érkezett, hogy a zászlóaljat kivonják állásából és Korotojak nevű város védelmére viszik.15 Korotojak kb. 20 km-re délre, a Don nyugati partján feküdt egy magaslaton. Az állásaink közvetlenül a folyót nyugatról szegélyező dombokon voltak.16

Azon a napon, amikor Urivból Korotojakba át kellett menni, 30 fokos hideg volt és hatalmas hófúvás. Sohasem felejtem el, hogy micsoda szenvedésbe került. Már fele úton a szekereket húzó lovak megdöglöttek. A szekereket ott kellett hagyni, és a rajtuk levő lőszert és egyéb fontos málhát az emberek, akik egyébként is meg voltak terhelve, cipelték tovább, amíg bírták. A tábori konyhát húzó ló is a végét járta. Egyedül az én hátaslovam bírta még a menetelést, de a hátán nem ült senki, mert nagyon hideg volt. Csak az állandó mozgás és a megálláskor rakott tűz körüli ácsorgás mentette meg az embert a fagyhaláltól.

56