Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
a kerekek csattogása felerősödött, alig egy óráig haladt velünk a vonat, azt is lassítások, megállások tarkították. Akkor aludtam el, amikor a vonat végleg megállt. Napsütött, de hűvös reggelre ébredtünk a vagonban. Amikor kinyitottuk a vagon ajtaját, a meleg, fülledt levegőt kívülről beáramló hideg váltotta fel. Itt, a hegyek között még mindig hidegek voltak a hajnalok, ugyanis a Gasteini-völgy északi végében, alig húsz kilométerre Bad-Gasteintől, azon a helyen álltunk meg, amelyet Klammstein névvel jelölt a térkép. Szerelvényünk egy elhagyott kőbánya szomszédságában, egy vakvágányon állt, távol az állomás épületétől. A keskeny, észak—déli irányban húzódó, kétoldalt kétezer méteren felüli csúcsokkal határolt völgy nyugati oldalán folyt az a kis patak, amelynek partján nemrég még Dorfgas- teinban üldögéltem, alig öt kilométerrel délebbre. A patakkal párhuzamosan futottak a vasúti sínek, azokon túl az országút, majd a völgy keleti oldalában volt a hatalmas, már elhagyott kőbánya, amelynek hegyoldalba vágott, hatalmas katlanában később, vasárnaponként a tábori pap a miséit mondta. Ott, ahol a szerelvényünk állt, a vasúti sínek és az országút között széles rét terült el. Ez a rét lett a vagonlakók „élettere”. Innen kis, összeeszkábált létrákon mászott fel mindenki a vagonjába. A téren elszórva épültek a kis szabadtéri tűzhelyek, körülöttük esetleg kis asztalok és ülőalkalmatosságok. Itt játszottak naphosszat a gyerekek is. A tér egyik végében álltak a lovak és szekerek — mert odaérkezésünk után néhány szekérből álló kis karaván is csatlakozott hozzánk. Mosáshoz és tisztálkodáshoz a patak vizéből, főzéshez és iváshoz a közeli házak kútjaiból hoztunk vizet. A szükséges ámyékszéket a rét másik oldalára építettük. A vagonlakók egy része itt is a közeli házakban szerzett magának lakást, így a vagonunkból a gépírólányok is. Mi hárman maradtunk csak a vagonban, a lócákat megszélesitve, jó fekhelyet alakítottunk ki magunknak. Néhány napig Bene doktorral együtt láttuk el a mintegy 300 vagonlakó orvosi problémáit, majd ő elhagyta a szerelvényt, és már egyedül maradtam, amikor egy fertőző beteg jelentkezett a vagonlakók között. Zsuzsa, aki húszéves volt, annak ellenére, hogy elmondása szerint gyermekkorában már volt kanyarója, előbb szemgyulladásról panaszkodott, majd lázas lett és megjelentek testén a kanyaró jellegzetes kiütései. A szerelvény egyetlen személykocsiját a parancsnok kiüríttette, és az egyik fülkébe költözött be Zsuzsa, hogy lehetőleg a gyermekek között ne terjessze a fertőzést. A másik fülkében én rendeztem be orvosi rendelőt, és krétával kiírtam: Betegkocsi. Az egyébként banális esetek közül emlékezetes maradt számomra az egyik tíz év körüli kislány lábsérülése. A lovak körül játszottak, amikor üvegcseréppel megsértette a meztelen lábát. Miután a sebet elláttam, a lovak ürülékével fertőzött rét láttán biztosra vehettem a tetanuszfertőzés veszélyét — és még frissen éltek bennem a soproni napok alatt átélt nagycenki, bombasérüléssel behozott huszárok kínos tetanuszhalálának képei. A szérum adása tehát elengedhetetlennek látszott. Csak lószérum volt — a szülők elmondása szerint viszont a kislány már kapott lószérumot, tehát az érzékenység kifejlődése biztosra volt vehető a lószérummal szemben. A zavaros helyzetre való tekintettel a kislány kórházba szállítása lehetetlen volt, de a szülők sem egyeztek bele. Választanom kellett tehát: vagy a biztos tetanusz, vagy esetleg a szérum által kiváltott anafilaxiás shock. Hosszas töprengés után megfelelő frakcionálással beadtam a szérumot. Előbb keveset a bőrbe, majd, miután reakció nem jelentkezett, keveset a bőr alá, és reakció ekkor sem volt észlelhető. Végül a maradékot a kislány izmába fecskendeztem. Az egyes frakciók között aggódva figyeltem a kislányt. Fülembe csengett a gyógyszertani könyv intése: szérum-therápiát adrenalin injekció hiányában nem szabad végezni! — és nekem nem volt adrenalin injekcióm. 48
