Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)

A kislány mellett töltöttem az éjszakát, figyeltem a légzését, pulzusát — ő pedig egyenletesen szuszogott, nyugodtan aludt. Semmi baj sem történt, és a kislány további gyógyulása is zavartalan volt.

Itt, Klammsteinban léptetett elő a szerelvény parancsnoka szakaszvezetőből karpaszo- mányos őrmesterré.

A vasúti sínekkel párhuzamosan futó országúton a forgalmat jóformán csak a német hadsereg képviselte. Kisebb-nagyobb egységek, de magányos katonák is nagy sietséggel haladtak el előttünk észak felé. Néha egy-egy SS-karszalagos engem is megkeresett, észrevéve a betegkocsin lévő vöröskeresztcs zászlót. A kívánságuk az volt, hogy valamiféleképpen távolítsam el a karjukon lévő tetoválást, amit akkor végeztek el rajtuk, amikor besorozták őket a birodalom elit fegyveres alakulatába, az SS-be, amely a nemzetiszocialista rendszer fő támasza és kegyetlen, fanatikus védelmezője volt. Kegyetletségük már akkor általánosan gyűlöletessé tette a nevüket — és a háború után joggal számíthattak a felelősségre vonásra. A karjukon lévő tetoválás egyértelmű, letagadhatatlan bizonyíték volt ellenük, és emiatt, a háború végének közeledtét erezve, egyre nagyobb félelem töltötte el őket — ezért igyekeztek az áruló jeltől megszabadulni, általában a kis bőrdarab műtéti eltávolítására gondoltak. Én természetesen kérésüket elutasítottam, a megfelelő felszerelés hiányára hivatkozva.

Azután az egyik napon csend lett az utakon. A közeli házakban lakók hozták a hírt: május

9-én a német hadsereg letette a fegyvert! Vége a háborúnak! — és mi várni kezdtük a szövetséges csapatokat. Kiderült, hogy a Gasteini-völgy az amerikai megszállási zónába került. A szerelvény lakói angoltudásukat elevenítgették, mások most kezdtek el angolul tanulni. A betegkocsira is angol felirat került.

Két napja volt már béke Európában, amikor az egyik délelőttön, észak felől, a síneken feltűnt az első amerikai katonai járőr. Tarkóra tolt rohamsisakban, hanyagul vállra vetett automata puskával, nyakukon színes, lenge (muszlin?) sállal, csuklójukon aranylánccal, vastag, gumi talpú bakancsban, finom szövetből készült kekiszínű egyenruhában vonultak el a szerelvény mellett. Nevetve integettek a fiatal nőknek — de megállás nélkül haladtak a sínek között tovább, dél felé.

Az első amerikai katona látványa, barátságos viselkedése optimizmussal töltötte el a vagonlakókat. Sikerült tehát elkerülni a szovjet megszállást — és biztonságban éreztük magunkat. Az első impressziók a következő napokban sem változtak, mert az országúton előttünk ismét megélénkülő, de most már főként amerikai hadseregbeli dzsipekből álló forgalom katonái ugyanolyan barátságosnak mutatkoztak velünk szemben — viszont senki sem állt meg előttünk, senki sem kérdezte, hogy kik vagyunk, mi a szándékunk. Sajnos azonban a németek is „magunkra hagytak”, mert megszűnt az élelmiszer- ellátásunk, nem volt hol vételezni. Nehéz élelmezési helyzet kezdett kialakulni — és az amerikaiak csak nem akartak tudomást venni rólunk.

Néhány nap múlva azután a szerelvény parancsnoka harmadmagával kiállt az országúira, megállította az egyik amerikai járművet, és a benne ülőknek elmondta, hogy a szerelvényen magyarok vannak, köztük gyermekek és nők — szükséges lenne, hogy az amerikai hatóságok, a hadsereg tudomást venne rólunk, mert elfogyott már minden élelmünk.

A kocsiban ülő tiszt közölte, hogy senki se hagyja el a szerelvényt, amíg az illetékes parancsnok nem intézkedik. Azután továbbrobogtak — és mintegy másfél óra múlva három amerikai tiszt érkezett a vagonokhoz. A rangidős ismét utasított, hogy a szerelvény körletét egyelőre ne hagyja el senki. A másik a pontos létszámot írta fel, külön a gyerekeket, a harmadik, az orvos pedig a szükséges gyógyszerek listáját kérte. Azután ők is elhajtottak — és nekünk így sikerült amerikai hadifogságba kerülni.

Négy óra múlva teherautók érkeztek élelmiszerrel és gyógyszerekkel.

A közeli házakon megjelentek a piros-fehér-piros osztrák lobogók, Ausztria kinyilvánította függetlenségét a Német Birodalomtól. A hegyek felől néha még lövöldözéseket hallottunk, néhány elszigetelt, mindenre elszánt SS-csoport a végsőkig védekezett.

49