Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
hogy a gépek már szokatlanul messze járnak onnan, ahonnan a hang érkezett. Először csodálkoztunk, majd a helybeliek felvilágosítottak: ezek a legújabb típusú vadászgépek, amikről a propaganda is annyit beszél. Most van az utolsó kísérleti kipróbálásuk — és hamarosan bevetik ezeket is, amik majd megtörik az ellenség légi fölényét, és meghozzák a végső győzelmet. A gépek valóban szédületes gyorsasággal száguldoztak az égbolton. Néha egész alacsonyra ereszkedtek, és ilyenkor látni lehetett karcsú építésüket. Ezek lennének a rebesgetett lökhajtásos vadászgépek, a haditechnika új csodái?! Azután megkaptuk az irányítást, és elindultunk mi is a műúton Salzburg felé. A Salzach hídján átmentünk a jobb partra, és egyre inkább előtűnt a város — néhol romos volta ellenére is — a maga szépségével. A vár sziluettje impozánsan rajzolódott a kék égre, alatta a város sok tornyával festői volt a hegyek ölében. Elhaladtunk a Mirabell-park és palota előtt, és annak közelében megtaláltuk az Andreas-Kirchet és mögötte az Andreas-Schulet, ahol átadtam a sebesülteket. Elbúcsúztunk tőlük, és mindhárman indultunk az állomás felé — Aigenba. A két vöröskeresztes nővér természetesnek vette, hogy nem jelentkezem a magyar gyüjtőtáborban, hanem velük indulok visszafelé a vonattal — miután ők is tudomást szereztek a szüleim váratlan és hihetetlennek tűnő felfedezéséről. Már este volt, mire a zsúfolt vonat egyik kocsijának folyosóján helyet találtunk. Hátizsákjainkra és egymás vállára hajtva fejünket csakhamar elaludtunk. A folyosón természetesen gyakran ébresztettek fel az áthaladók botlásai, de azért kipihentük magunkat, amire Dorfgasteinba értünk, ahol a két nővér leszállt — én pedig továbbutaztam Mallnitzig Végül is április 30-án, hétfőn reggel érkeztem meg és szálltam le a vonatról a mallnitzi állomáson. Az állomáson veszteglő, tehervagonokból álló szerelvénynél szolgálatot teljesítő honvéd igazított útba a házhoz, amelynek szénapadlásán szüleim meghúzódtak. A szombathelyi hadtest kitelepítettjeit szállító szerelvény hetek óta vesztegelt már az állomáson. Kiderült, hogy a landshuti tragédia téves információ volt, a szerelvény sohasem járt arra. A hideg időjárásra, de főként a mallnitzi pályaudvaron, a tisztálkodási lehetőségek hiányára való tekintettel, a szerelvény parancsnoka igyekezett a részben családtagokból, gyerekekből és magányos tisztviselőnőkből álló menekült csoportot a falu házaiban elhelyezni. A magas hegyek övezte völgyben az elszórt házak között hamarosan odataláltam, és a gazda készségesen kalauzolt a szénapadlásra, ahol szívszorító látvány fogadott: szüleim csontbőrre lefogyva, a hideg ellen kendővel bekötött fejjel emelkedtek fel a közeledő hangra a szénából, ahol takarókba burkolózva aludtak. Amikor a telefonbeszélgetés után hiába vártak, és másnap megtudták telefonon, hogy milyen nyílt paranccsal utaztam el Salzburgba, mélységes kétségbeesés vett rajtuk erőt. Most, hogy minden várakozás ellenére betoppantam, kétszeres volt az örömük. A viszontlátás könnyei után elmondtam, hogy parancs ellenére érkeztem Mallnitzba, és most már szeretnék velük maradni. Azután kiraktam hátizsákom vagyonnak tűnő tartalmát, a magammal hozott élelmiszert, amelynek értékét csak akkor értettem meg igazán, amikor szüleim elmondták, hogy a szerelvényen csak naponta egyszer osztanak étkezést, akkor is valami híg főzeléket, minden feltét nélkül. Miután én elmondtam a Soprontól idáig vezető út történetét, a hadikórház megszűnésének részleteit — szüleim is elbeszélték kálváriájukat, amit az utolsó, még magyarországi telefonbeszélgetésünk után átéltek. A szombathelyi hadtest parancsnokáról, H. altábornagyról feltételezhető volt: maga is hitte, amit mondott, hogy a „Rábavonal” fel fogja tartóztatni a virágvasárnap óta már akadály nélkül nyugat felé nyomuló szovjet csapatokat. Környezete, köztük a szombathelyi hadtestparancsnokságba olvasztott kolozsvári hadtestparancsnokság tisztjei, többször szorgalmazták a hadtestparancsnokságnak nyugatra való telepítését — de H. altábornagy csak március 27-én ismerte fel a reális helyzetet. Ekkor intézkedett, hogy a hozzátartozók autóbusszal, a legszükségesebb holmikat szállító teherautók még aznap este induljanak el nyugat felé. A hadtestparancsnokság személyi állománya és polgári alkalmazottai — már 45
