Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - dr. Lakatos István: Hontalanság - 1945 (Részlet a „Két világ tanúja voltam” című emlékiratból)
akik követni akarják a hadtestparancsnokságot — másnap, 28-án, nagyszerdán reggel gyalogmenetben induljanak utánuk. Édesanyám 27-én este még a hadtestparancsnokság óvóhelyén vészelte át a légitámadást, majd — miután meggyőződött arról, hogy az egyik teherautóra felrakták a három ruhaneművel és más holmival telt ládáinkat — autóbusszal indult el. A kevésbé értékes holmikat a hadtestparancsnokság közelében lévő bútorozott szobában hagyták, amelyben apám, a Sopronból való átköltözés, a két hadtest egyesítése után lakott. A ház egyik szomszédos szobájában lakó Török főtörzsőrmesterre és családjára bízták az ottmaradt holmit. Apám másnap délelőtt a hadtestparancsnokság törzsével együtt gyalog indult el Szombathelyről. A város határából még végignézte a város utolsó bombázását — azután a hadtestparancsnokság katonai személyi állományával és a polgári alkalmazottakkal — a lehetőség szerint — erőltetett menetben indult meg nyugat felé. Narda község közelében lépték át a magyar—német határt —, és úgy gondolta, ott a sorompónál, hogy talán mások szívében is megmozdult akkor valami: a megelőző éveket határozottan lezáró, az így keletkezett űrt határtalan bizonytalansággal és gyásszal megtöltő érzés. Ez az érzés rokon volt azzal, amit huszonöt év előtt érzett, amikor a szülővárosát, Szilágysomlyót kellett a román fenyegetés elől elhagynia, hogy egy újonnan rajzolt határ miatt csak húsz év múltán léphessen újból az elhagyott küszöbökre. Az érzés azonosságán túl a jövő azonban sokkal bizonytalanabbnak, fenyegetőbbnek tűnt. Itt, az útmenti árokparton vágott magának egy vastag vándorbotot, bármennyire is nem illett az bele az előírásos öltözékébe. A bot akkor is ott állt a mallnitzi padláson az egyik gerendának támasztva. Már alkonyodon, amikor Ausztria területén a gyalogosok utolérték a rájuk váró autóbuszokat. Innen az egész csoport gyalog folytatta útját. A járművek a csomagokat, az anyagot és a betegeket szállították. Anyám itt tudta meg, hogy közvetlenül a teherautók indulása előtt H. altábornagy többek között a mi ládáinkat is lerakatta az egyik teherautóról, és a sajátjait tetette fel helyettük. A szállítás parancsnoka, az a főhadnagy, aki még a kolozsvári hadtestparancsnokságon apám beosztottja volt, a lerakott ládákat visszaszállíttatta a közeli szobába, és azokat is Törökék gondjaira bízta. Apám a hadtestparancsnokságon lévő irodájában töltötte az utolsó éjszakát, így semmit sem tudott a történtekről. A szombathelyi hadtestparancsnokság karavánja gyalogosan lassan haladt nyugat felé. A falvak osztrák lakói barátságtalanul fogadták őket. Üres iskolákban, ólakban csak néhány órára adtak helyet rövid pihenésre, ruháik megszárítására, mert közben szinte állandóan esett az eső. Élelmet, néhány szem tojást, vagy burgonyát, esetleg tejet csak horribilis áron, értékes tárgyak, fehérneműk ellenében voltak hajlandók eladni. Amint később a menetelés más résztvevőitől megtudtam, az anyám volt ennek a nyomorúságos menetelésnek az egyik „legendás” alakja. Fáradhatatlanul, gondoskodóan és praktikus tanácsokkal tartotta a lelket a környezetében. Ha a karaván pihenőre megállt, az anyám két téglára állított lábasa alatt percek alatt égett a tűz, és főzte a meleg levest apámnak. Apám egészségi állapota pedig egyre romlott. Az út egy részét már járművön tette meg: a lelki és fizikai megterhelés erősen megviselte a szivét. O, aki mint a kézdivásár- helyi hegyi határvadász zászlóalj parancsnoka egy-két évvel előbb még olyan kitartóan tudott a Kárpátok hegyeiben járni — itt már alig bírta az emelkedőkkel tarkított, a hágókon át kanyargó steieri utakat. Mindketten lefogytak, de amíg ez a fogyás anyámnál a mozgékonyság fokozódásával járt, addig apámnál a fizikai erő csökkenésével. Napokig tartott ez a menetelés, míg végül is Graz után sikerült egy tehervagonokból álló szerelvényt szerezniük, amelyben azután ide Mallnitzba jutottak el. Szinte egy időben érkeztünk a hét és fél kilométer hosszú alagút két végéhez: ők a délihez, mi a hadikórházzal az északihoz — és találkozásunkat végül is Szécsey orvos-századosnak sem sikerült megakadályozni. A találkozás után apám elvitt a szerelvény parancsnokához, aki már tudott rólam, és napiparancsban a szerelvény állományába vétetett. Tulajdonképpen örültek is a jövete46