Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Czakó Gábor: A régi nép (regényrészlet)
— Hallgass! — Szemjasza megmarkolta a trónus karfájául szolgáló arany oroszlánt, és az úgy folyt ki ujjai közül mint a sár. — Odaadó szolgád vagyok, uram — sikoltotta Dáni. Járed megköszörülte torkát. — Miért éppen az én leányomra esett a választásod, király? — Választásom! — Szemjasza fújtatott. Darázs csapott le Lili tálcájára, bőpotrohú fekete-sárga. A borra ment, vagy a mézre, törődött is vele a lány: beszédült a szobába, hogy ha szólni nem is szólhat, mert úgyse meri kinyitni a száját, de legalább ott legyen, ahol az ő életéről folyik a szó. Piroslott az arca, a selymesre fésült hajából kibukkanó füle, akár a csíkok a fehér ruháján, vagy a párta a homlokán, melyre anyja a nagy esemény alkalmából a legszebb gyöngyöket varrta föl. Királykisasszonynak öltözve szép volt és lányos; kissé le is fogyott tán az elmúlt napokban. Szemjasza pillantása végigszaladt rajta, épp, ahogy a mézescsupron vagy a kecskesajton — mind ugyanolyan újdonság. Kínos nevetését azonban tapintatosan félbehagyta. — Választásom az — fordult Járedhoz —, hogy föláldozzuk magunkat. — Tört egy darab kenyeret, nézegette, ütögette az asztal deszkájához, mintha nem tudná, mire való. Harapott egy darázsfogra való falatot — magunkért. Ur bölcsei végighallgatták Járedet, aztán csöndben néztek maguk elé a Kőasztal országnyi síkjára. Poros alföldek terjengtek ott, szilványi és diónyi hegyláncok, köztük — friss hajnalokon — harmatból tavak és folyók. Egy hetek óta vendégeskedő juharmagocska a legmélyebb tóban, Énos közelében kipattant, és halványzöld ujjacskával erdőnek jelentkezett. Szét Ősatya mocsári tölgyből faragott széke megreccsent. Szét bő százada növényi életet élt már. Ettől faragott karszékébe is visszatért az élet. Megeredt. Lábai gyökeret eresztettek, kizöldült, odút növesztett gazdája körül. Ágai közé mókusokat és csíkosfarkú lemúri majmokat fogadott, madarakat, és nagy tisztelettel nem hajtott lombot Napnyugat felé, Éden földje felé, ahol az emberi nem az első korszakát élte. Szernek jól esett ez a figyelmesség, noha nem látott már vagy nyolcvan éve, ám ami földi idejéből még hátra volt, azt Édenre gondolva töltötte, pontosabban: ott, és ehhez nem szükségeltettek szemek. — Harmadik korszak. Énos, a másik növényi agg, a jövendő juharfácska majdani árnyékának reménybeli élvezője, bólintott, és hozzátette: — Közel a Halak végideje! Énok, a gyermek, éppen kifelejtette magát a Kőasztal körüli térből és az ősatyák gondolataitól átjárt időből. Szét atya tölgyszéke mögötti lombnyiladékon a lápra látott, ahol gólya harcolt varánuszkölyökkel. A méltóságteljes madár félrefordult, a lótuszszőnyeg levél-virág manadalájának mélyebb értelmén látszott merengni, s hagyta támadni a füttyös visítással rá-rárontó, dühödt kis hüllőt. Csak a legutolsó pillanatban koppantott egy hatalmasat az irgalmatlan piros csőrével a varacs- kos sárkánykoponya tetejére. Énok is a manadalába vágyott: vajon mi zajlik ott, a víz színén lustálkodó szirmok és kerek levelek közt kalózkodó molnárkák világában .. . mit keres a spirál alakban sorakozó kilenc fehér virág legkülső körében a szégyenszín húsevő mályva . . . tán amikor hajdan idecsapott a tél, és az erszényes farkasok fókakölyköt kerítettek a lobogó alkonyaiban . . . Erőt vett magán, sikerült visszakapaszkodnia legalább az időbe. Persze az Ő tenyeréből elveszni lehetetlen. Az izzó napsütéstől már a levegőben elenyésző esőcsepp is 19
