Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Czakó Gábor: A régi nép (regényrészlet)
megmarad valahol. Hagyjátok, ez a gyerek tán maga az idő — szokta védelmébe venni Járed apa. Amire már ő sem talált mentséget, az bizony . . . Járed különös, atyai engedékenysége magyarázta, hogy Annás bátyja árnyékában Énok is Urban nevelkedhetett a bölcsek között. Afféle szolgadiákként. Etette, tisztogatta őket, szolgált, no, ügyetlenül, holdkórosan, ezért csak a durvább munkákat bízhatták rá. Az áldozati árpakenyerek kosarát ő cipelte be, apja többszöri pisszegésére, hogy hagyja már a gólyát és a varánuszt. Ám Szét atyának a kiválasztott cipót már Annás mutatta be, mint legfőbbnek, de miután Szét már nem mozgatta a kezét, Járed elé kellett járulni: Szét képében és valamennyiük nevében ő mutatja majd be az áldozatot. „Közeleg már!” Ami Szetnek és Énosnak meg a többinek közeli, az másnak kövér évszázad. Igaz, ami igaz, a világhónap java már lemorzsolódott. Annás oszlopként állt az Asztal mellett. Moccanatlan, de belül elevenen, összes érzékeivel figyelte, szívta magába a történteket, hiszen királynak szánták, és uralkodni annyit tesz, mint mindent tudni, mindenért felelni. Járed bemutatta az áldozatot az úrnak. Elénekelte az imát az úr nevének szentségéről, akaratának dicsőségéről, és kérte áldását a mindennapi kenyérre, és a lélek védelmét a Másik kísértései ellen. Szét, Énos, Kénán, Malaha és a többi recsegőnyakú agg rábólintott. Járed, nyomában az átlátszó-vékonyra csiszolt, halványkék lazurkő tányéron a kenyeret és a sárga topázkehelyben a bort vivő Annással körbevonult. Tört a kenyérből, a falatot a borba mártotta, és beledugta Szét odúszájába, Énos kéregrepedés-szájába, a kövér Kénán hús-szájába. Kénán a földön ült, óriás lévén nem akarta magasabban hordani a fejét a többiekénél, Mahala mosoly-szájába, pipiskedve, mivel Mahala nem ült le soha, folyton járkált, most is, céltudatos léptekkel körözött az asztal körül. Ifjúnak számított a többiekhez képest. Inas, szikár és pálmaalkatú volt. Napszítta, égettfagyökér feje körül lapockáig érő fehér haj és hószín kecskeszakáll lengedezett. A vállán örökké két hatalmas háncsszatyrot hurcolt, bennük dinnyét, körtét, mézet, sulv- mot, gesztenyét, teákat, nádbabákat és nincs annak tudója, hogy mit még. Ajándékot a megszámlálhatatlan unokájának. Ő bizony megszámlálta és észben tartotta valamennyit. Nem lakott Urban, és egyáltalán nem lakott sehol: szakadatlanul úton volt a város-országok között. Mindenütt rokonai éltek: szeplős vörösek, barnák, gyapjas feketék. Futtában vette magához az áldozati falatot. — Legyen meg az ő akarata! — Legyen meg az ö akarata. — Lebbent tovább, lenge, szálló léptekkel, körben, hogy senki se zavarjon. Kénánt zavarta. Általában minden. Nem találta helyét már századok óta: sem Szét és Énos növényi létezése, sem Mahala nagyapóskodása, sem a többiek hasznoskodása, hogy gyékényt fontak, sulyomot gyűjtöttek, édes páfránymagot, vagy imádkoztak reggeltől estig, mint Kóck apó és Kóck anyó, egymás kezét fogva. — Fejest, Járed, fejest az időbe! Add hozzá a lányod, vigye! Mi egyebet tehetnél? — Kénánt most a nyárfa törzsén futkosó csuszka víg serénykedése feszélyezte, aki gondtalanul lakomázott a mohában bujkáló rovarokból. Egyelőre nem törhetett újabb falatot a kenyérből, hagynia kellett a topázkelyhet is, sőt, szólnia sem illett volna a szertartás utáni elmélkedés csöndjében. — Tudomásul kell vennünk, hogy még élünk ugyan, de a mi korszakunk elmúlt. Változás jön Nőd földjéről, a büszke káiniták és az égfiak szövetsége új életmódot hoz. Szenvedélyeket, a hús és a vér örömét. És új erőt! A mi népünk talán . . . ugyan! Mi se! 20
