Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 12. szám - Czakó Gábor: A régi nép (regényrészlet)
Kis dombocska tetején a Kőasztal volt a város egyetlen szilárd építménye. Hogy ki és mikor faragta, hogyan állította föl a teljesség száma szerint négyszögletes óriási gránitlapot, talán Ádám Kadmón? Vagy Michael, Gábriel, Uriel és Rafael együtt? Senki sem tudta. Azt sem, miként lehetséges, hogy az asztal mindig éppen akkora, hogy a vének körülülhessék, és a körben álló obszidián oszlopok alkotta nyílkapukon át a nevezetes napkeltéket és a fontos csillagok mozgását megfigyelhessék. Most nem volt napforduló; éppen másfél hold telt meg a nyári óta, viszont holdfogyatkozás készülődött, öt éven belül a harmadik. És az égfiak! Vajon miért jöttek ki Nőd földjéről, ahol már sok éve éltek emberi alakban, s ahol — állítólag — a legszebbek a lányok? Járed király kért tanácsot a vénektől: Szemjasza, az égfiak fejedelme az ő leányát, Lilit, feleségül kérte. — Kitüntetés — bólogattak a bölcsek a gránitasztal körül, a tobozospáfrányok legyezős árnyékában. — Kitüntetés! — sóhajtotta Járed és idegesen fésülgette ujjaival ritka szakállát. Valamennyien tudták, hogy szó sincsen kitüntetésről. De hátha. Jól tudta Szemjasza is, amidőn kerekes trónusán begördült Járed városába. A nép sikongott és a házakba menekült. Csak a legbátrabbak mertek leselkedni a függönyök mögül és az ajtók hasadékán, de ők is befogták a fülüket, amikor a menet élén vonuló heroldok belefújtak arany harsonáikba. Aztán a szemüket is eltakarták, még jó, hogy el nem ájultak: a trónus mögött lángoló férfiak lépkedtek, arcuk fölényes mosollyal ragyogott a füsttelen tűzön át. Annyian voltak, hogy be se fértek a palotába, noha abban öt szoba is volt a konyhát, kamrát és hasonló helyiségeket nem számítva. Az épület U alakban környezte az oltárt. A fullajtárok, a heroldok és a lángalakok itt várakozhattak volna, amíg a díszteremben a két király tárgyalt, hanem a helyet nem szenvedhették. Fölemelkedtek hát sok ölnyire a palota nádteteje fölé, és az egész várost bevilágították, mert már jócskán bealkonyult, amikor a két király még mindig üldögélt a kancsó bor, a kenyér és a kecskesajt mellett. Jobbára hallgattak. — A lányodat kérem. — Miért? — így kell lennie. Egy kettősórán ennyi volt az összes szó közöttük. Lili is hallotta az ajtó mögött egy újabb kancsó borral, kennyérrel, mézzel és sajttal rakott tálcával várakozva. Szebb magyarázatra várt, csodásabb indokra, rettenetesen gyönyörű kérőjéhez illendőbbre. Aztán beérte volna azzal, amit emberlegények mondogatnak jövendőbelijükről: szeretem. Végtére is erről van szó, ha a kifejezés nem is a legeredetibb, és hiányzik belőle a költői lelemény. Szemjasza semmi ilyesmin nem törte a fejét. — Megadom érte, amit kérsz. Szolgái előhajlongtak a terem homályos sarkaiból. Aranykincsek, drágakövek, gyöngyök garmadáját zúdították az asztalra, kelmék, ruhák, színes tollak özönét borították a lócákra, a padlóra, majd fantasztikus eszközöket hordtak be — Járed királynak fogalma se volt arról, hogy melyik mire való. Még az aranyholmikról sem. Hallgatott hát. — Megkapod a trónusomat. Minden kívánságodat teljesíti. Dáni fölsóhajtott: — Feleségem van uram, sőt feleségeim és gyermekeim! 18
