Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Mezey László Miklós: Személyes és kollektív akarat (A nemzetiség fogalmához)
Mezey László Miklós Személyes és kollektív akarat — A nemzetiség fogalmához —-a. -M.z első világháborút követő békeszerződések megvonta új határok között Kelet- Közép-Európa népeinek mintegy 30 milliónyi tömege került kisebbségi sorba, az érintett országok lakosságának közel egyharmada. Az 1947-es párizsi béke rögzítette régi-új államokban — a lakosságcserék, a kitelepítések és emigrációs hullámok következtében — ez a szám mintegy 10 milliósra csökkent, a térség népességének körülbelül 8 százalékát alkotva. Lényegesen apadt tehát a nemzetiségi lét föltételei közé szorítottak lélekszáma, de ettől a problémájuk még szívósan tovább élt. Annál inkább, mert ezúttal nem kerültek a különböző államokkal megkötött békeszerződések pontjai közé a kötelezően betartandó jogminimumokat kifejező nemzetközi kisebbségvédelmi garanciák; a kisebbségekkel való bánásmód az államok belügyévé vált. Amig 1918 után Kelet-Közép-Európa legszámottevőbb nemzetisége a német volt (8 millió lélek Csehszlovákiában, Lengyelországban, Oroszország nyugati részén, Romániában, Magyarországon, Jugoszláviában, Észak - Olaszországban, a balti államokban, Bulgáriában és Finnországban), addig 1945 után a 3 milliós összlétszámot meghaladó magyar népcsoportok váltak nemcsak a kelet-közép- európai térség, de az egész földrész legszámosabb nemzetiségévé (Csehszlovákiában, Szovjetunióban, Romániában, Jugoszláviában és Ausztriában). 1 E két meghatározó momentum — hogy ti. a nemzetiségek a honosságuk szerint illetékes államok abszolút kiszolgáltatottjai lettek, illetve, hogy legnagyobb számban épp a magyarok kerültek ebbe a bizonytalan vagy eleve hátrányos helyzetbe — különösképp érdekeltté teszi a magyarságot a nemzetiségi kérdés elvi és gyakorlati problémáinak megoldásában; akkor is, ha erről évtizedeken át idehaza és „odaát” nyíltan szólni sem lehetett. Egyetlen tényező keltett némi reményt a nemzetiségek sorsát szívükön viselőkben: a probléma elhallgathatatlanul világjelenséggé szélesedése. Az etnikai, nyelvi, vallási kisebbségek szaporodó gondjai az utóbbi évtizedben túlléptek a regionalitás körén, legvehemensebben Ázsiában. Európában régebb érezhető feszítő erejük mellett, a roppant kelet-közép-európai változások nyomán végre esély mutatkozik a kisebbségi problémák nyílt fölvetésére, emberhez méltó és méltányos megoldási módozatainak keresésére. Nyilvánvaló az érdekeltségünk, hogy ebből a nehéznek ígérkező munkából az elsők között kérjünk részt. Azért is megvan erre minden okunk, mert a legközelebbi múlt tanulságai a magyarságot vezették a legerőteljesebben, sőt megrázóan arra a fölismerésre, hogy a kisebbséggel való jogsértő bánás megannyi személyes és közösségi tragédia okozója. Elegendő itt a sztálini terrornak alávetett Kárpátaljára gondolni, a háború utáni felvidéki magyar tragédiát emlékezetünkbe idézni, az erdélyi magyarság legutóbbi megpróbáltatásainak még föl sem mérhető következményeivel számot vetni. Aligha szükséges újabb érveket sorolni annak igazolására, hogy elemi nemzeti érdekünk eme sorskérdésekkel való őszinte szembenézés, és általában a kisebbségi kérdéssel való higgadt és tárgyszerű foglalkozás. Ha lassan és ideológiaipolitikai akadályokkal nehezítetten is, az utóbbi években Kelet-Közép-Európa némely országaiban mégis megkezdődtek — rendszerint magányosan, intézményi háttér nélkül 85
