Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 11. szám - Mezey László Miklós: Személyes és kollektív akarat (A nemzetiség fogalmához)
— a kisebbségtudományi kutatások. Csakhogy ennek a jellegzetesen interdiszciplináris tudománynak elemi nehézségekkel kell megküzdenie. Saját terminológiájának kidolgozatlanságával elsőül. Mint minden tudománynak, a kisebbségekkel foglalkozónak is biztos elvi alapozottságú, használható fogalomrendszerre van szüksége, amelynek rendszerében gondolkodik, amelynek maradandó szabályai között alkothat. S ugyancsak, mint valamennyi diszciplínának, első kötelessége meghatározni vizsgálódása tárgyát, vagyis azt, mi a nemzetiség, a kisebbség fogalma. Riasztó a tapasztalat, de éppen a kiindulópont, a nemzetiség általánosan elfogadható definíciója nem készült még el. (Jellemző már az a terminológiai bizonytalanság is, amely hol szinonimaként használja a „kisebbség” és a „nemzetiség” szavakat, hol meg elhatároló ismérvekkel tulajdonít más-más értelmet nekik, esetenként a „nemzeti kisebbség” fogalmát ajánlja azoknak a népcsoportoknak a megnevezésére, amelyek történelmi kényszerűségből, politikai döntés folytán szakadtak le anyanemzetükről — és így tovább). Még a legkézenfekvőbbnek hitt meghatározó — ti. az, hogy a kisebbség tényleges számbeli kisebbséget jelent az államalkotó többségi néppel szemben — is bizonytalan, mert pl. Dél-Afrikában a színesbőrű többséggel szemben képez államalkotó „többséget” jogi értelemben az európai bevándorlók uralkodó elitje. Közelebbi példát is találni: Jugoszláviában az albán nemzetiségnek minősül, a crna-gorai (montenegrói) nép pedig nemzeti státuszt élvez, noha az előbbiek lélekszáma többszöröse az utóbbiaknak. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy korszakonként, országonként, sőt kutatóintézetekként, gondolkodókként különböző definíciók születtek a nemzetiség fogalmának körülírására, amelyekre lehetetlen széles körű, netán nemzetközi tudományos kutatást alapozni. Általánosan elfogadott, azonos szempontokra épülő, hasonló összetevők és egységes ismérvek rendszerében gondolkodó fogalmi meghatározás nélkül kilátás sincs erre. Ráadásul mint interdiszciplináris terület, amúgy is számos tudományszak eredményeit hasznosítja (a jogtól a művelődéstörténeten és a néprajzon át a nyelvészetig és a szociológiáig), ahol eleve fenyeget a különböző érvényű, fajsúlyú szempontok keveredésének veszélye. Régen esedékes tehát a kisebbségtudomány fogalmi rendszerének, alapdefinícióinak megalkotása. Persze aligha ennek a dolgozatnak a hivatása a nemzetiség érvényes meghatározása, avagy hogy megfogalmazza a nemzetiség mibenlétének összetevőit, vagy mindazt, amit évek-évtizedek óta kutatóintézetek sem végeztek el, de a kérdés egyik tényezőjének körüljárásával talán ösztönzést adhat e terminológiai probléma iránti érdeklődés ébrentartásához. Ez az egyetlen, csaknem önkényesen kiragadott ismérv pedig a nemzetiség kollektív jellegének és sajátosságának esszenciája: a közösségi akarat definiálhatósága. Célszerű a nemzet fogalmából kiindulni: rögtön hozzátéve azt is, hogy egyetemlegesen érvényes nemzetmeghatározást úgyszintén nem ismerünk. A forgalomban levő körülírások ugyanis két, egymásnak ellentmondó forrásból származnak: a XVIII. századi és francia eredetű ún. „államnemzeti” koncepcióból, valamint a XIX. századi keletkezésű és a német romantikától származtatható „kultúrnemzeti” fölfogásból. Az előbbi lényegét úgy lehet összefoglalni: egy ország — egy nép — egy nemzet. A francia polgári fejlődés racionalizmusa alakította ki azt a körültekintéssel aligha jellemezhető fölfogást, amely szerint az ország valamennyi lakosa — függetlenül származásától, etnikai, nyelvi, vallási hovatartozásától — az adott közigazgatási határon belül élő politikai nemzet tagja. A történelemből tudott, hová vezetett a „sajátosság méltóságának” ez a semmibevételét elméletileg hitelesítő koncepció: Kossuth politikai nemzetfölfogásának tragikus következményekkel járó erőltetésétől a „magyar nemzetiségű románok” fából vaskarika fogalmáig. A „kultúrnemzeti” elv — nyilvánvaló következményeként az államilag megosztott németség tapasztalatainak — a származás, a nyelv, a kultúra, a lelki alkat közösségében találta meg a nemzet meghatározó ismérveit, közösségteremtő vonásait; tehát kevésbé az egzaktul megragadható, sokkal inkább a spirituális, szellemi tényezők jutottak szerephez: a földrajzi, politikai, gazdasági adottságok helyett a faji, műveltségi, nyelvhasználati vállalások. Természetesnek lehet tartani, hogy a magyarság e mai földaraboltsága miatt eleve a „kultúrnemzeti” koncepció tűnik föl elfogadhatónak, azon túl, hogy elvi szempontból 86
