Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1990 / 11. szám - Kabdebó Tamás: Tariménes utazásai

egyáltalán a magyar nyelv? — küszködött ferde, renegát gondolataival Tariménes, mint a reménytelen szerelmes, ki ha babáját nem is, de bánatát vízbe fojtaná. Hiába dörömbölünk vele a számontartott világirodalom kapuján, irodalmunkat csak nem jelzik, nem konvertibilis a stockholmi tőzsdén. Lám itt van ez a Graham Greene, aki Demény Páltól hallott először Móricz Zsigmondról és itt volt a néhai Auden, ki hősünk által értesült József Attila létezéséről. Lefordítottak egy kis Petőfi-verset, ketten együtt. Erre a gondolatra valami élesen belenyilamlott Tariménes szívébe, mert a napokban hallotta volt Botoposzt adásait, minélfogva valószínűvé vált, hogy a költőének minősített farkasfogas koponyát újratemetik. Három gondolat kelt bírókra benne: az első, hogy Petőfi, mikor szorult a kapca, ugyanúgy mentette rongyos életét 1849-ben, mint ő maga 1956 novemberében. És mindaz, aki emlékére vetné az első követ, olvassa el azt a forradalmat ellenforradalomnak bélyegző dokumentumot, melyet a magyar irodalom színe virága 1957-ben aláírt. Tettüket megmagyarázza a rettegés. Másrészről megfontolandó, hogy amikor, pár évvel ezelőtt Hitler naplói előkerültek, azokat szakemberek hitelesítették, élükön a náci kor kiemelkedő tudósával, Alan Bullockkal. Aztán kiderült, hogy a naplók ócska hamisítványok. A harmadik gondolat lett végül is a győztes. Amikor az emberben megbicsaklani készül a „történelmi tudat”, arra kell gondolni, hogy az egész egy óhéber találmány, amit az angol pozitivisták méltó gyanúval kezelnek. Az óhéber jelző Tariménes gondolatvilágában a „faramuci” jelentésbokor egyik szemantikai levélkéje volt. Ebből a láthatatlan világból laterális gondolatok sorjádztak, mint például az, hogy a dunai népek jellegének meghatározásánál ugyanúgy figyelembe kell venni, mikor csap át a joghurtkultúra a tejfölkultúrába, mint azt, hogy kiknek meddig ült a török a nyakán.

Mint rutinos utazó, kit korábbi útjain többször kizsebeltek, Tariménes csekkeket hordozott magával. Ám a röszkei valuta- és vízumkezelő asszonyság még nem hallott Dél- írországról, s hogy egy ilyen nem létező országnak VIZA-csekket kiutaló bankja is lehetne — nem hitte el, hisz ez nem volt bevezetve iránykönyvébe. Egyedül végezte a munkát a derék nő, míg odakünn jobbról nyolc és balról nyolc zöldparolis gyaloghuszár ellenőrizte a ki-be igyekvő járgányok seregét. Tariménest már-már visszairányították Jugoszláviába, amikor elővarázsolt egy százmárkást mi megmenté a helyzetet. Készpénz beszél, a csekk ugat! A kellemetlenségeknek holmi apró bolhái később is megcsípték, hisz Szegeden is másfél órába tellett míg ellenőrizték az ír bank létezését, a hotelokban pedig (tisztelet a magánvállalkozások kivételeinek) hol negyed, hol félszer, hol kétszerannyit kellett fizetnie mint belföldi útitársainak. Biztos, hogy rendjén van ez így, büntessék csak a külföldi passzusok birtokosait! Talán még helyesebb lenne az éttermi kiszolgálásnál is az útlevelet kérni, hisz a magyar ételek olcsóbbak és jobbak mint az odakintiek, hol ugyebár általában többet keresnek az emberek. A dolog bibéje azonban, hogy írhonban például húszszázalékos a munkanélküliség, és ha történetesen egy segélypénzből élő látogatna el az intézkedéseivel magát bízvást a harmadik világba soroló szép hazánkba, a büntetéspénzeket még nehezebb lenne megmagyarázni.

Eme tarkabarkaságoknál sokkal jobban álmélkodott középkorú hősünk, mikor könyvüzletekbe tért be. Szegeden kitűnő városkalauzt árulnak, Pécsett hasonlót nyolc bolt és áruda kifürkészése után sem sikerült lenyomoznia. Aztán, Uramfia, saját itthon nyomtatott könyvei után érdeklődött. Vett is egyet sikerrel, de a másikra rávesztett. Á Móricz Zsigmond könyvkereskedés kedves és kompetens vezetője sajnálattal tudatta vele, hogy könyvét nem tartják, sőt, meg sem rendelheti, mert ahhoz csak a központoknak van joga, módja, érkezése. Megkérdezték tőle ismeri-e Tóth Ibolyát? Nemet kellett mondania, de megkockáztatta, talán Tóth Ibolya ismeri őt? Az a tény, hogy Pécsett és Szegeden nem árulják a világirodalom gyöngyszemeinek ÍR KÖLTŐK kötetét, bizonyára nem szokatlan. De hogy jeles pátriájában, Baján, hol ebből csupán a rokonságnak és a közvetlen baráti körnek el lehetne adni 100 példányt? Hát ott se? Leforrázott hősünk naivságában azt hitte: Dél-magyarhonban vásárolhat mondjuk 50 példányt, s ezeket, rokonai segítségével kioszthatja. Nem számolt azonban a könyvkereskedelemnek magyar útvesztőivel, melyhez képest Guyana vagy Honduras bibliaforgalma célirányosan egyenes út.

67