Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Keresztury Tibor: Kezdet és vég (A Fiatal írók könyvéről)
nak, azoknak fontos, akik saját életükkel tragédiáit megélték. De fontos annak a közegnek is, amelyben az emigráció eme új formája jelentkezik. Annak, amely legjobb esetben alázó sajnálkozással, távolságtartó együttérzéssel, de általánosan ingerülten, nemritkán vádlólag, árulást kiáltva szempontosítja magát a jelenséggel. Itt is, és ott is! A közösségi szolgálatban — egy és oszthatatlan magyar anyanyelve révén az egységes magyar nemzet szolgálatában — évtizedekig alkotó, az oszthatatlanság képzetében irodalmi műveket létrehozó író e két kis szó fegyverként való nekiszegezésétől maga is két féllé eshet széjjel. A kettő közötti összhang látszatfenntartása érdekében a költő hihetetlen energiákat kénytelen a morális bizonyságtétel oltárán áldozni: elhallgatások kínzó burkában, de megszólaltatni a lényeget. Mint kinek egyetlen és eltulajdonítha- tatlan hazája, míg él: a vére, önnönmaga. Tömöry Péter Kezdet és vég A Fiatal írók könyvéről Ha távolinak tűnik is az idő, amelyben egy irodalmi antológia megjelenése újra ünnep lehet, mindenképp reményteli, hogy A költészet másnapja után újabb kötet jelzi az ilyen típusú válogatások sokat kárhozott nivelláló, eltömegesítő szerepének lassú megszűnését. Abban az esetben ugyanis, amikor szerkesztésük szigorúan szakmai kritériumokon nyugszik, s nem lehet csupán az életkor és néhány könnyen elsajátítható művészi fogás okán ezekbe a gyűjteményekbe bekerülni, világosan kiderül, hogy az úgynevezett nemzedéket nem a születési évszám, hanem a szemléleti-poétikai törekvések hasonlósága teremti meg. Ebből a szempontból példamutatóan következetes a Fiatal írók könyve összeállítása, hisz úgy tudja szuverén utakon járó huszonéves szerzőinek munkáit bemutatni, hogy azok összessége a gondolkodás- és írásmód közös karakter jegyeit is reprezentálja. Kétségkívül jellemző, a legújabb magyar irodalom irányainak lényegét, jellegadó vonásait magába foglaló képet ad tehát, mely gyaníthatóan szándékosan nem tör teljesértékű tabló felvázolására, hisz olyan — a kötet szellemiségétől, poétikai arculatától távolabb álló — erős tehetségek szerepeltetésétől mond le, mint Kun Ágota, Babies Imre, vagy Szilágyi Eszter Anna, akik a szerzők egyikénél-másikánál érettebb, tudatosabb alkotóknak tűnnek. Erény a szűkösségben, hogy hiányukkal zavartalan, zárt egységességében tárulhat fel a fiatal magyar irodalom ama domináns vonulata, mely legfőképpen a Harmadkorban, e lap szerkesztőinek köszönhetően szerveződhetett nemzedékké, vagy annak látszatává, ami ugyancsak nem kevés. Nagyobb súllyal esik viszont latba a generáció egyes meghatározó, széles látókörű kritikusai — Mészáros Sándor, Csuhái István és Beck András — írásainak nyilván már nem koncepcionális, hanem technikai okokból történt elmaradása, amit a könyv esszéanyaga erősen megsínylett. Kár lenne, persze, tagadni az életkor szerepét abban, hogy ez az irodalom éppen olyan, amilyen. Mint mindenkor, a jelen antológia zömmel a hatvanas évek elején született szerzőinek írói technikája, poétikája sem kiküzdött eredmény csupán, hanem válasz is annak a társadalmiirodalmi közegnek a kihívásaira, amelyben alapvető élményeiket szerezték. Békebeli nemzedék ez, amelyet már nem fertőzhetett meg a hatvanas-hetvenes évtized kiegyezéses nyugalmának megalkuvásokkal és hamis ábrándokkal teli légköre, hisz eszmélkedése a társadalmi illúziók végleges szertefoszlásának idejére esett. Gimnazistaként is erősen gyanakodott, az egyetemen már inkább csak mulattatták a marxista tárgyak kitűnő előadóinak szánalmas erőfeszítései, masz- szív hazugságai. A szocializmushoz, mint olyanhoz, ily módon nem lett viszonya, mert nem tudta meg, hogy az micsoda. Társadalmi élménye a sztálinizmus késői összeomlásában rejlő halk remény, művészeti szituációja az az irodalmi átrendeződés, ami alapvetően módositotta vonzódásait, hagyományképét is. Az előző generációkkal szemben hozzá már nemigen szól például a népi irodalom vagy a tűztáncos költészet nagy része, de az avantgárd utópizmusát is erős fenntartásokkal szemléli. Az irodalomba érkezvén helyzete látszólag példátlanul jó: érvényesülését nem gátolja ízlésterror, szerkesztői önkény — részben általa szerkesztett meglévő, s új folyóiratokban kezdhet berendezkedni. Csak közben mást se lát, mint hogy mélységesen érdektelenné vált mindaz, amit csinál. Nincs rá igény. Nincs irodalmi élet és nincs közönség. Általános válság van és politika, melyhez ennek a nemzedéknek íróként nincs köze. Művészi magatartása így csak defenzív lehet: igyekszik távol tartani magát mindattól, ami rángj a vesztett munkája tárgykörén kívül esik. Vitája, harca az előtte járókkal esztétikai értelemben sincs, hisz nem kell ellenükre teret foglalnia. Lemondva harsány programokról csupán létezni akar; rendet rakni a romokon — ha másként nem lehet — saját örömére és épülésére. „Megörvendeztetem szellemem, és ez elég” — ahogy Solymosi Bálint szkeptikus hetykeséggel írja. Talán nem meglepő, ha mindezek nyomán az antológia legnagyobb erényének a fiatal írók önszemléletének páratlan szerénységét, művészi szándékainak rezignált visszafogottságát tartom. 89
