Forrás, 1990 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1990 / 1. szám - Domokos Mátyás: Végítélet a műteremben (Talamon Alfonz novellái)
Ez az irodalom nem akar másnak látszani, mint ami. Ereje és méltósága az alkotás ideologikus mozzanatainak teljes kiiktatásában rejlik, ami egyfelől az új prózával és a hetvenes évek elején megfigyelhető lírai paradigmaváltással kezdődő folyamat betetőzése, másfelől egy lehetséges megújulás kezdete, melynek kiindulópontja „A szónak önálló léttel való felruházása. Es határtalan tisztelete” (Szántó István). Ezen az alapon teremthető meg az a tisztán szellemi létezésmód, amelyben az „ihlet” és a „maché” egyenrangúvá válik, egymásban oldódik fel: az élmény nem az írás tartalmát, hanem annak módját határozza meg. Hangulatok, érzések, tapasztalatok stilizált közvetítése helyen a szöveg „megcsináltsága” lép elő döntő szemponttá — az adott szövegstruktúra teherbírása szabja meg, hogy abba mennyi szubjektív élmény mozzanat sűríthető. Ebben az értelemben valóban kísérletinek nevezhető ez az irodalom, de semmi köze az experimentalizmus formabontó radikalizmusához, mert nem eltávolodni, hanem visszatalálni akar valamihez, ami számára elveszett. Ez az az állapot, létértelmezés, amit Károlyi Csaba a „negatív teljesség” fogalmával nevez meg, nagyon pontosan. A töredékben felmutatott teljességvágy, a részekben megőrzött egész emlékezete, amit „a hiányérzet tudomásul vétele”, egyfajta „negatív megvilágosodás” emel reményvesztetten is méltóságteljessé. Ezoterikus és belterjes a Fiatal írók könyvé- nek anyaga, ám ha meghalljuk benne a felismert veszteség melankóliáját, nehezen megközelíthető elvontságát elzárkózás helyett a korral való szembesülés érvényes és aktuális kifejeződéseként kell értékelnünk. A szövegek hűvösnek tetsző eleganciáját a „Felfigyelek, miközben dolgozom” (Darvasi László) reflexivitása teremti meg; az „egymás mellé rakom a szavakat és hallgatok / hallgatom/ ahogy épül bennem a vers” (Kurdi Imre) csöndje és magánya, mely e könyv szerzői szerint a hiteles írói jelenlét új alaphelyzete. Úgy látják, hogy vállalható hitek, eszmék, üdvtanok híján a századvég esztétikájának az egészre utaló partikularitás attitűdjén kell nyugodnia ahhoz, hogy a hiány megnevezhető legyen. Komoly érdemük, hogy teoretikusabb hajlamuknál fogva az előző generációnál mélyebben gondolták végig bizonyos művészi tartalmak és közelítésmódok kiüresedését, a megváltozott beszédhelyzet konzekvenciáit. Következtetéseikkel nemcsak a pályakezdés útvesztőit sikerült meggyőzően elkerülniük, de — úgy tűnik — lehetséges szerepükre is korán rátaláltak: „Ezek a kijelentések a szabadságról szólnak, melynek tartalmára vonatkozólag újból és újból kétségek merülnek fel. Mert amiről itt beszélni kell, az nem valamely egyértelműen megragadható tárgy. így a tartalmat csak közvetlenül pillanthatjuk meg, de részeseivé válhatunk, ha olyasvalamibe ereszkedünk le, mely hasonlít a gyakorlathoz. Ehhez azonban „át kell alakítani magunkat, kitágítani nyelvünk határait, hogy «gyakorlatozás» közben a teljes érvényességet felfedezhessük” (Kurdi Fehér János). Szijj Ferenc, Háy János, Kis Zoltán, Kemény István, Borbély Szilárd, Lázár Júlia és a többiek nem hagynak kétséget afelől, hogy ez a gyakorlatozás nem maga a művészet volna. (Holnap Kiadó, 1989) Keresztury Tibor Végítélet a műteremben Tálamon Alfonz novellái História est magistra vitae: a történelem az élet tanítómestere. A veretes stílusú politikai szónoklat legnagyobb latin mesterének, Marcus Tullius Cicerónak a tollából, illetőleg íróvesszejéből született ez a közismert szállóige, amely az emberiség kollektív bölcsességalapjának elidegeníthetetlen részeként él mélytudatunkban, vélt igazságán mit sem változtat tehát az a kétségtelen szeplő, hogy szerzőjét nem oltalmazta meg attól, hogy politikai döntéseivel következetesen ne a vesztes fél oldalára álljon. At irodalomkritikust azonban, amikor e régi római mondást idézi, korántsem Cicero politikai sorsa izgatja. Történelem és élet kapcsolata az irodalom vonatkozásában foglalkoztatja. Arra gondol, hogy a szenátus klasszikus szónokától származó közmondásnak mintegy a kései párhuzamosaként kijelenthe- ti-e vajon ő is, hogy az irodalomtörténet viszont az irodalmi életnek a tanítómestere? Az irodalmi élet ide vonatkoztatható köztapasztalatai olykor mintha kifejeznének valamilyen kétségbevonhatatlan, egyszerre történeti patinával is bevont, de ugyanakkor időfölöttien is érvényes igazságot ezzel kapcsolatban. így például azt, hogy írónak rendszerint író a legjobb, leghitelesebb felfedezője. Mert amióta világ a világ, máskülönben miért is fordulnának pályakezdő műveikkel a fiatal, ismeretlen tehetségek az idősebb, elismertebb és tekintélyesebb írókhoz? S ez fordítva is igaz. A felvilágosodás óta szinte nemzedékről nemzedékre folyamatosan egymásba kulcsolódó, fényes nevek sorával lehet demonstrálni, hogy a magyar irodalom történetében napjainkig ható elevenséggel működik íróinkban a hamisítatlan, vérbeli tehetséget holtbiztosán felismerő céhbeli szimat és érzékenység. Mert ki tagadhatná, hogy például Berzsenyi Dániel neve és írói léte — minden későbbi vita és intrika, gyógyíthatatlanul sebző pályatársi jó ta90