Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Tóth Ágnes - Kőhegyi Mihály: Telepítések Katymár községben 1945-1948
Tóth Ágnes—Kőhegyi Mihály Telepítések Katymár községben 1945—1948 JÍ 945 tavasza egy gyökeresen új korszak elindítója a magyar társadalmi fejlődésben, amelynek első néhány éve a lehetőségek és kényszerek időszakának bizonyult. Hosszú idő óta ekkor adatott meg újra az egész magyar társadalom számára a nagyobb szabadság irányába való elmozdulás lehetősége. Ugyanakkor a magyar társadalomnak a háború befejezése után, az élet újraindulását követően szükségszerűen szembe kellett néznie olyan évszázadok óta megoldatlan vagy elodázott kérdésekkel, amelyek 1945-ben csak közvetve tartoztak ugyan a legfontosabb és legsürgetőbb gondok közé, de amelyek megnyugtató megoldása a demokratikus átalakulásnak feltétele volt. Ilyen feladat volt a nemzetiségi kérdés is, amely — jól tudjuk — nemcsak Magyarország, de a többi közép-kelet-európai ország történelmének is archimedesi pontja. A háború befejezésével adódó lehetőségeket erősen korlátozták mindazok a kényszerek, amelyek már 1944 őszétől jelen voltak. Nem volt ez másként Bács—Bodrog vármegye esetében sem, ahol a front elhaladtával szintén megteremtődött a társadalom számára az a lehetőség, hogy sorsát maga intézhesse. Ugyanakkor azonban az a hatalmi űr, mely a közigazgatási szervek elmenekülése, illetve visszatérése közötti időszakban jelentkezett, valamint a front változásai, a szovjet hadsereg jelenléte, a kivárás elbizonytalanította a társadalom politikailag tevékeny tagjait is. Azok a gondok pedig — a menekülők áradata, a bukovinai székelyek átvonulása, illetve letelepedése, a belszolgáltatási kötelezettségek nagysága stb. —, amelyekkel a terület lakosságának már 1944 őszétől szembe kellett néznie, igen nagy súllyal nehezedtek a vármegyére. A sürgető feladatokat a helyi társadalom nemcsak készületlensége, hanem az idő hiánya, a rendelkezésre álló anyagi és egyéb eszközök elégtelensége miatt sem tudta megnyugtató módon megoldani. Ezeknek a kényszereknek és lehetőségeknek a kölcsönhatását néztük meg Katymár esetében, s vizsgálódásunk középpontjába csupán egyetlen kérdéskört, a telepítéseket állítottuk. Katymár közvetlenül a határ mentén fekvő, 1945-ben a bácsalmási járáshoz tartozó, magyarok, németek és bunyevácok lakta község. A lakosság összlétszámához viszonyítva a járás falvai közül csak Kelebián, Madarason, Tataházán és Tompán maradt 5% alatt a nem magyar anyanyelvűek száma, míg Bácsalmáson 62,5%, Csikérián 43%, Katymáron 73,3%, Kunbaján 82,3% volt a németek és bunyevácok együttes aránya a magyarokéhoz viszonyítva. A népszámlálás adatai szerint Katymárnak 1941-ben 4992 lakosa volt, akik közül 1183 fő magyarnak (24,7%), 2470 fő német nemzetiségűnek (48,6%), míg 1335 fő (26,7%) bunyevácnak vallotta magát. Ezeknek a nemzetiségi hovatartozást tükröző számadatoknak — mint tudjuk a háború befejezése után lett igazán nagy jelentősége. A háború alatt s azt követően Katymár is ugyanazokkal a fojtogató gondokkal küszködött, mint a vármegye többi községe. Határmenti fekvése miatt azonban bizonyos problémák még súlyosabban éreztették hatásukat, mint másutt. Ilyen volt a két irányból érkező menekülők áradatának tehertétele is. A háború alatt ugyanis részben munkakeresés, részben önkéntes vagy kényszerű telepítés folytán jelentős számú jugoszláviai illetőségű, 82
