Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Móricz Kálmán: "Színes, nagy falu" (Adalékok egy kárpátaljai község portréjához)
’nagydobronyiasan beszél1. A vidék magyar népe szereti bosszantani a dobronyit, ha találkozik vele, sajátos kiejtése és a róluk elterjedt tréfás mende-mondák miatt, amiért képesek verekedni, sőt majdnem embert is ölni... A dobronyi ember nemcsak beszédével, ruházkodásával válik ki a vidék falusi népe közül, hanem arról is híres, hogy csak csárdást táncol és csak a faluból nősül...” Persze az idegen többnyire felületesen ítél, így nem értheti meg a dobronyit, és ennek törvényszerű ellenhatása az itteniek bizalmatlansága, zárkózottsága. Még az idézett, tudományos igénnyel íródott műben is pontatlanul mutatják be Nagydobrony nyelvjárásának legfőbb sajátosságát. Valójában az a hangot nem az o-hoz hasonlóan ejtik, hanem palóco- san az á-t rövidítik meg, ellenben az á ejtése olyan, mintha hosszan elnyújtanák a köznyelvi a hangot. És sokszor a dobronyiak sem értik saját magukat. Nem tudják, miért mások ők, mint a többiek. Szégyenkeznek miatta eleget, de mert nem tehernek ellene, inkább büszkén, dacosan viselik másságukat. Ki magyarázza meg nekik, miért lettek magányosak saját nemzetükön belül is, mikor és miért szakadtak el a rokon nemzetiségektől, kik voltak őseik, hogyan kerültek erre a vidékre? A történelem hézagos lapjai minderről nem sokat regélnek. Annyit tudunk, hogy a nyelvészek a falu nevét a szláv dub (tölgy) szóból származtatják, merthogy a környéken hatalmas tölgyesek húzódtak, melyek maradványai ma is megtalálhatók. A települést írásos emlékeink 1248-ban említik először, királyi birtokként. Egy 1333-ban kelt pápai tizedlajstrom már népes plébániára utal, mely az ungi főesperességhez tartozott. A Sztá- ray-kódex egyik 1372-ben keltezett oklevele a községet a Dobronyi család birtokaként tartja számon. A későbbiekben a falu gazdája volt még a ruszkai Dobó család, Korjatovics Tódor elűzött podóliai litván herceg, a Perényi, az Újhelyi, a Daróczi, a Rákóczi család. Dúlták tatárok, pusztította pestis és kolera, tűzvész és árvíz sújtotta, csak épp a települést érintő népmozgásokról hallgatnak a krónikák. A parasztság életmódjáról, szokásairól is legfeljebb száz évre visszamenőleg vannak adataink. A források egybehangzóan állítják, hogy a huszadik század már nagy szegénységben találta a falut. Lakossága ekkor meghaladja a kétezret. Ennek közel fele zsellér, cseléd vagy napszámos. A legmódosabb gazdáknak is legfeljebb 40-50 hold földjük volt, a legtöbb család azonban csak 5-10-20 holddal rendelkezett. Akiknek nem volt min gazdálkodniuk, csapatokba verődve jártak munkát keresni. Mivel köztudottan szorgos emberek voltak és mindenféle munkához jól értettek, a környéken bárhol szívesen felfogadták őket. Kapálni, kaszálni, aratni, télen pedig fát dönteni távolabbi vidékre is elmentek (a Dunántúlra, sőt egészen Németországig). így aztán legtöbbjük — noha vagyontalan volt — házat tudott építeni családjának, „árendában” csak kevesen laktak. Ruhaneműből jószerivel önellátók voltak. A férfiak még a 30-as években is házilag készített alsóruhát viseltek. A zárkózottság, az elszigeteltség kedvezett a folklór, a népi hagyományok továbbélésének. Az itt hallott dalokat Bartók Béla és Kodály Zoltán is méltónak tartotta a megörökítésre. Az évnek szinte minden hónapjához kapcsolódott valamilyen népszokás. Télen a disznótor és a szövés-fonás jelentette a fő eseményt, ősszel a lekvárfőzés, a szüret, a tengerihántás gyűjtötte össze az embereket. Ha jött a virágvasárnap, a kapukra színes szalagokkal díszített zöldágat tűztek, húsvétra a lányok tojást hímeztek, a fiúk locsolkózni jártak, május első napjának éjszakáján a legények májusfát állítottak választottjuknak. Mikulás-nap a gyerekek ünnepe volt, Luca-napkor a lányok a jövendölés tucatnyi módozatát próbálták ki (kiseperték a szobát, a szemetet levitték a kapuba, ráálltak, és aki férfiember először haladt el az utcán, a leendő vőlegény annak a nevét viselte; a derelyébe neveket írtak, és amelyik elsőnek jött fel a főzővízben, a vőlegény azt a nevet viselte; megrugdosták a disznóól karámját, és ahányat röffentett a disznó, annyi év maradt hátra a lánynak a férjhezmenésig stb.). Karácsonykor és újévkor kicsik és nagyok egyaránt kántálással köszöntötték ismerőseiket. Hittek a babonában, féltek a kísértetektől, a rontástól. 100
