Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 12. szám - Sz. E.: Búcsúzó szavak Raffai Saroltához
Búcsúzó szavak Raffai Saroltához „Hanglemez ez a Föld. Ráénekelek én is.” (Ratkó József: Az ének megmarad) Kedves Saci, Te is „törvénytelen halottunk” lettél, mint költő-társad, jó barátod, Ratkó Jóska. S a rettenetes az, hogy a két költő-halál olyan közel volt egymáshoz, hogy szinte fel sem ocsúdhattunk! A Heteknek nevezett költő-nemzedék csaknem egyszerre repült fel, hisz mint Zimonyi Zoltán írta, így erősebbek voltatok, jobban segíthettétek egymást: „biztonságosabb rajban fölrepülniük.” De valahogy most a madár-csapat elbizonytalanodott, az egyik a másikat nem tudta olyan erősen védeni, mint kellett volna. Közibetek csapott hirtelen a Nagy Ragadozó, és sajnos gyöngék voltatok a vele való küzdelemben. Hiába voltatok, Ti a Hetek térben messzebb egymástól (Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Ratkó József, Serfőző Simon és Te), mégis szívben, érzésben, költői szemléletben nagyon közel voltatok egymáshoz. Vidámabb időben írta Ratkó József, hogy „dalolnak a haverok, / Pista a város peremén, / a városban a második István, / Laci Szalonnán, Perkupán, / zsilettszerű országhatáron, / Simon a fogát pengeti, / vasból faragott furulyát fúj / fogadott földjén Buda Ferkó, / Anna virágot kondit, halottja van, / szemében gyermek őgyeleg, / Sárinak nyílt seb a szeme .. Csoóri Sándor egyik feledhetetlen versét Sütő Andrásnak ajánlotta, és a Kolozsvárig tartó, be nem fejezett „elmulasztott utakról” ír. Sajnos mindannyiunknak megvannak a lelkiismeretünkre nehezedő, be nem pótolható „elmulasztott” útjaink, így nekünk is, Kalocsára. Bizony régebben, a Forrás indulásakor gyakran találkoztunk szerkesztőségi összejöveteleken, irodalmi esteken. S ez az együttes megszólalás valamiféle a közös rajban való felrepülést is rejthette magában. Ehhez hasonló volt a Forrás Könyvek sorozata, melyben Egyszeri kaland címmel jelentek meg elbeszéléseid, így a számomra egyik legszebb írásod, a Megbékélést. Saci, Te „a megszolgált magányig” való utat kerested, és hirtelen útválasztás, képviselőség, pesti parlamenti munka, felívelő politikai pályaív után visszakanyarodtál — a „megszolgált magányig.” A végeken éltél, tanítottál, írtál, veszekedtél, „tisztító esőkben” reménykedtél. „Egyszál magad” küzdöttél, regénybe, drámába sűrítve ezt a körülötted kavargó világot. Néha úgy tűnt Neked, hogy nagy távolokat ígér Neked a világ. Mintha mindent le lehetne küzdeni, mintha igazán lehetne győztesnek lenni. De „egyszál magad” voltál, tudtad: „a józan földön minden véges.” Nagy próbákat kellett kiállnod. Mint a Morzsahegyek című regényedben is: társakkal, főnökökkel, kis- és nagymesterekkel szembefordulni. S gyakran kellett megküzdeni. Majd a tragikus családi veszteség és a mind kérlelhetetlenebb betegség zárt körül Téged. Ezek a falak már nagyon beszűkítették szobádat. Reménykedve néztél a Természetbe, mert talán legtovább ez a csodálatos hatalmú világ kápráztatott el. „A folyót nézem. Mintha állna / fénnyel, fodrokkal cicomázva. / Csak a part rohan, csak a fák,” — írtad. És sajnálatosan hosszan és kíméletlenül támadt a betegség. így másképpen értelmezve igaz ez a verssorod: „Csak a fegyelmet ismerem.” Mert nagyon fegyelmezetten kellett tűrni, szenvedni. A Hetek költő-nemzedéke — mint Te is — a halál-gondolat közelében élt és él. Buda Ferenc a feltámadás reményét is őrző fejfákról írt; — Bella István Izmindi József birkapásztor méltóságos halálát foglalta versbe; — Ratkó József törvénytelen halottaiért szólt: „Úgy épült csontom és agyam, / hogy minden kínt 94
