Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
se győzik dicsérni, s rendkivüli műveltségéről szólni, amelyet, mint Talleyrand törvénytelen fia, kitűnő nevelésével kapott. De jóval következetesebb is volt pártállását állandóan változtató atyjánál, vérében lévén a lázadás démona. Talán ezért ragyogja be életművét ma is a barikádokat idéző műve, a franciáknak ez a győzelmet hirdető ikonja. * * * „Emlékező próza” — hallom minduntalan a frázist Krúdy Gyula álomba ringató történeteiről szólva, s Krleza visszaemlékezéseit olvasom, miután a mind sűrűbben jelentkező egykori látogatói nem győzik pertraktálni, amiket állítólag mondott. És mivel csakugyan sok mindent mondott, lévén szenvedélyesen közlékeny természet, úgyhogy hatalmas életműve is az élő nyelv varázsával hat, mintha ma sokkal inkább jelen volna szellemi életünkben, mint amikor élt. Jómagam nem tartoztam a látogatói közé. Néhány levélen és telefonbeszélgetésen kívül nincs személyes emlékem róla. De mint az Agónia első fordítójának, s aztán a Blitvának, sok dolgom akadt Krlezával. Arra azonban, hogy elmenjek hozzá, a fordítás munkájában nem egy fogas kérdést megbeszélni vele, nem tudtam elhatározni magamat. Nem a nagyszabású egyéniségnek kijáró kötelező tisztelet ijesztett el a látogatástól, hanem talán inkább a szarkazmusa, amelytől ritkán kímélt meg valakit. A zombori származású színésznő, Eliza Gemer, Tito Strozzi özvegye, aki még ma is hazalátogat, igen élethűen tudta visszaadni egy-egy nem éppen barátságos megjegyzését a fordítóiról, akiknek emberi habitusáról is megvolt a maga kegyetlen véleménye. S a magyar anyanyelvű színésznővel szívesen mélyedt el magyar vonatkozású témák szórakoztató megtárgyalásában. Tőle eredt, mint nemrég kiderült, a szellemesen gúnyos alliteráció szegény Csukáról, aki néha napokat töltött Zágrábban, például a Petrica Kerempuh nyaktörő fordítási munkájában nem egy archaizmusnál megakadva, úgyhogy közösen kellett — hiszen kitűnően beszélt magyarul — adekvát megoldást keresni, az ott-tartózkodás költségeinek gondját is magára vállalva, s így igen találó lehetett Krleza csak úgy mellékesen költött epigrammája: „Cika Csuka ceka cek!” Gustav Krklec, a kitűnő költő, akihez Csukát régi barátság fűzte, azzal enyhítette a fáradhatatlan magyar fordító állandó pénzzavarát, hogy lakásának egykori cselédszobáját bocsájtotta a rendelkezésére. Ez volt a ,",ukina sóba”, s így született, ebben a hősi szegénységben, amelyet egy kis akasztófahumor nélkül nem lehetett volna elviselni, Krleza magyar népszerűsítése. Nekem könnyebb dolgom volt. Az Agóniát ugyan nem az én fordításomban adták elő, hogy Major Tamás 1948-ban műsorra tűzte volna, s amely aztán, a jugoszláv—magyar barátság felújítása után másfél évtizedes késéssel került színpadra, mivel az én kéziratom közben állítólag elveszett, a Bankett Blitvában első részének fordítása meg már szinte belső használatra, az itteni magyar olvasóknak készült. Gondot akkor okozott, amikor a budapesti Európa vállalkozott a regény új kiadására. Mert közben Krleza, csaknem negyven év után egy majdnem kétszer akkora szöveget írt hozzá, mert így tartotta művét befejezettnek. A kiadó megrémült. Ilyesmi még nem fordult elő a gyakorlatában. Az első részt, amelynek alapján az új kiadásra elhatározta magát, ismerte. Ki is fizette nekem, mint fordítónak a tiszteletdíjat. A nagyobb, utólag írt második befejező résszel kapcso32
