Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
latban hosszú és kínos tárgyalások kezdődtek Zágráb—Budapest, s a baranyi szőlőhegy között, ahol engem folyton felriasztott diófám árnyékából a telefon csöngetése. „Mondja meg nekik — kiáltotta Krleza —, hogy csak így chef d’ oeuvre, enélkül töredék. Mondja meg nekik, hogy ez az utóbbi időben egy noch nie da gewesen-regény, európai értelemben természetesen. Miért? Maga nem így gondolja? Igen? Hát akkor vállalja érte nyugodtan a felelősséget!” Mondtam, persze, hogy mondtam, de jó néhány levélváltásba és telefonbeszélgetésbe került, amíg a kiadó, szegény Domokos barátunk személyében elhitte, amit mondtam. Amin azonban magam megütköztem, az Krleza nyíltan és hangosan vállalt önbecsülése volt. S most olvasom, hogy ezt a véleményét önmagáról nemcsak a kiadóval folytatott alkudozás hevületében hangoztatta. Életrajzírójának, Enes Cengicnek is ezt mondta: „Európai arányokban olyan regény ez, amelynél az utóbbi harminc év alatt nem írtak jobbat!” S hát úgy látszik ekkora öntudat hozzátartozik a nagysághoz. így lesz érthető Osvát kétértelmű szemrehányása a Nyugatnál jelentkező nem egy tehetségnek, mondván: „Mire föl olyan szerény ön, kedves uram?” S most olvasom, hogy a Blitva francia kiadása néhány ínyenc kivételével jóformán senkit sem érdekelt. * * * Van egy párizsi útikalauzom, azt szoktam fellapozni, ha nagyon elfog a honvágy Párizs után. Szakadozott, szamárfüles könyv, nem is tudom, kitől örököltem, vagy hogy került hozzám, de kitartott mellettem hűségesen évtizedeken át. Persze, úgynevezett társalgási nyelvtanát már nem lehet használni, mert időközben, ha a nyelv nem is, a világ alaposan megváltozott. „Méltóságod a szobájában óhajtja elkölteni estebédjét?” — kérdezi például a maitre d’ hotel az önkiszolgálók és talponállók korában, ugyanakkor azonban mégis végigvezeti az embert Párizs nevezetességein, bőven alkalmat adva a visszaemlékezésre, mint most nekem. Pedig én még csak azt se mondhatom, hogy huzamosabb időt töltöttem Párizsban, s már ezért is jogot szereztem magamnak a nosztalgiára. Mindig csak pár napig voltam, egy-egy hétnél alig tovább, de mintha az emlékek intenzitását, akárcsak a szerelemben, itt sem az idő tartama őrizné. Legutóbb, amikor diáktüntetésekkel volt tele a világ, én ebben a viharvert útikönyvben követni tudtam őket. Mentem utánuk a Champs Elysées-en, ahol útitársnőm egyszer megállt és nagy szemeket meresztve rám, azt mondta: „Magának ez unalmas? Magának ez kispolgári? Magának a Montmartre érdekesebb?” Lobbanékony kis nő volt ugyanis, ugyanakkor hirtelen ellágyuló, s amikor azt mondtam, engem idegesít, hogy itt verte agyon egy leszakadt lomb Ödön von Horváthot, megenyhülve karolt belém, s így mentünk aztán a vasárnap délutáni néppel mi is tovább Napóleon sírjához. Ahogy a bécsiek özönlenek a Práterbe, vagy a grinzingi kiskocsmákba ősszel heurigert inni estefelé. De Bécset mégsem lehet összehasonlítani Párizzsal. Temperamentumuk merőben más. Ahogy a történelmükben is különböznek egymástól. Párizsban mindig érezhető volt valami izgalmas kihívás. Ültem egyszer a Madeleine lépcsőjén, a nyitott kapun kihallatszott az orgona zúgása, emitt meg egyszerre csődület támadt, pillanatok alatt tengernyi tömeg verődött össze, az orgonaszó is elnémult 33
