Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Károlyi Júlia: Beszélgetés Szilágyi V. Zoltán grafikusművésszel
— És amelyekből építkezni is lehet. — így van. Bár, én hiszek abban, hogy az agyamban az egyetlen pillanat alatt átvillanó igazán jó ötletek, felismerések akkor sem semmisülnek meg, ha nem rögzítem őket azonnal. Fejleszthető az a készség, hogy az ember szükség szerint utána tudjon nyúlni egy-egy korábbi felismerésnek, megoldásnak. Azt hiszem, egy írónál fontos az ilyen jellegű anyagok információs tartalma is, és talán nélkülözhetetlen az óvó rögzítés azok számára is, akik olyan jellegű megrendeléseket vállalnak el rendszeresen, amelyeknek eleget téve nem hagyatkozhattak szabadon föl- és alámerülő ödeteikre. Abban viszont, aki nap mint nap úgy figyel mindenre, mintha először látná, vagyis az érzékenységéből él, kialakul egy olyan reflex, mely vigyáz az egyszer már megértett felismerésre, jelenségre, és hozzáférhető helyre építi be. — Pályád (pályáid) a hetvenes évek elején, a választott műfajok technikai, szemléleti megújulásának időszakában kezdted. Munkásságod kivételesnek számít abból a szempontból, hogy alig befolyásolták a korszak jellegét meghatározó fotótechnikák, vagy maga a fényképezés. Talán nem érdektelen adalék, hogy filmjeidnek is egyik legfeltűnőbb sajátsága, átütő erejű „újítása” a különlegesen érzékeny, klasszikus igényű és tisztaságú vonalrajz. Abban a periódusban, amelyben a legfantasztikusabb technikák átírása, vegyítése, „idézőjélesítése” a divat. Te hogyan jellemeznéd saját rajzaid? — Jó párszor magam is eltűnődtem azon, hogy miért pont így rajzolok. Erre van egy nagyon hétköznapi válaszom. Soha nem lévén saját műtermem, mindig abban a szobában kellett rajzolnom, ahol éltünk. Végül is egy rajztáblára kitűzött papír kis felületére kellett — aránylag tisztán — megvalósítanom valamennyi elképzelésem. A gyakorlati meghatározottság mellett a másik ok talán az, hogy számomra mindig összetett jelentéssel bírtak a legkisebb részletek is. Nagyon izgalmasak számomra az összeférhetetlennek tűnő képi jelek egymásmellettiségéből, viszonyából adódó feszültségek. Én azt hiszem, az ábrázolásnak ez a konkrét — már-már hiperrealista pontossággal leképzett elemekből építkező — formája csak látszólag könnyíti meg a befogadást. Ezzel együtt persze szolgálhat kéznyújtásként is annak, aki először találkozik ezekkel a rajzokkal. — Milyen mértékben dolgozol grafikáidban tematikusán, egy-egy téged foglalkoztató — bármilyen jellegű — problémától meghatározottan? — Talán egy tanulmányt is megérdemelne az a probléma, hogy milyen fejlődésen megy át egy olyan ember, aki — mint én is — kisgyermek korától tanul rajzolni, a képi kultúráját iskolai segítséggel szerzi meg, és szinte automatikusan rákerül erre a pályára, mert ott áll mögötte az a sok, szakszerű felkészüléssel eltöltött év. Az efféle esetek többségében fel sem merül, hogy a grafikus mit rajzoljon meg és hogyan. Én magam is azt gondoltam sokáig, hogy ez a folyamat csak úgy magától működik, elég, ha ráhagyom magam a saját automatizmusaimra. Nem kell más, csak keresnem kell számukra egy társadalmi, morális vagy bármilyen terhet, s a feldolgozására biztosan számíthatok. A végeredményt aztán én, a képzőművész bátran az emberek képébe vághatom, hogy íme, ezt én ilyen okosan felismertem, és megmutatom nektek is. Tapasztalatom szerint ez a tudás, sajnos, általában így működik az emberben. Azért sajnos, mert ha megnézem egy igazán nagy mesternek a legegyszerűbb firkáját, akkor nyilvánvaló lesz, hogy ezek energiájukat nem holmi kitűzött eszméknek köszönhetik. (Azzal együtt, hogy egyházi és világi megrendeléseiknek, természetesen nekik is meg kellett igényesen felelniük.) Meggyőződésem, hogy annak az alkotónak, aki a világszemléletének a képi megfogalmazásával foglalkozik egy életen át, el kell jutnia egy olyan pontra, ahonnan kezdve már nem kell kilógó nyelvvel efféle mankók után rohangálnia. Úgy gondolom, hogy az adott papírfelületre húzott legegyszerűbb vonalból is kiderül, hogy aki húzta, az mennyire veszi, veheti komolyan önmagát, van-e elég távolságtartása önmagával szemben, tényleg érti-e, mi fontos és mi nem fontos. Ettől lehettek például az absztrakt művek is emberközeliek, és a technikailag legmesteribben megoldott alkotások is idegenek, fogantyú nélküliek, melyekkel igazán emberi kapcsolatba kerülni nem 92
