Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Károlyi Júlia: Beszélgetés Szilágyi V. Zoltán grafikusművésszel
lehet. Azokra is érvényes ez, melyekben pedig az ábrázolás legrealisztikusabb formái működnek. — Ez a tematikus gondolkodásmód, tulajdonképpen még az iskolában kezdődik. — Igen, ez mindenképpen összefügg azzal is, hogy az embert mire nevelték, és mit vártak el tőle. Ha visszagondolok, annak idején valóban minden szinten — az óvodában, az iskolában, majd a főiskolán, végül pedig a hivatalos kiállításokon is — meghatározott tematikák irányítottak bennünket. Mindig volt egy pontosan kijelölt tárgykör, probléma, amit illett feldolgozni, amiről föltétlenül véleményem kellett, hogy legyen. Közben kiderült, hogy ez a fajta provokáció nagyon veszélyessé is válhat, mert általa nagyon sok féligazság született. Leggyakrabban mi magunk is elhittük, hogy ha teljes erőbedobással rendszeresen eleget teszünk ezeknek az elvárásoknak, akkor eljutunk arra a lépcsőfokra, ahonnan már a „magas” művészet kezdődik, s ahol bármit elhihetünk magunknak. Dehát ez nem igaz, mert tudjuk jól, hogy élnek közöttünk olyan „csendestársak” is, akikről semmit nem tudunk, és esetleg majd csak a következő generáció fogja fölfedezni, hogy élt itt egy olyan grafikus, aki úgy tudott például füvet rajzolni, mint senki más. — Ma talán a legkevésbé kelendő képzőművészeti portékának számit a művészi igényű grafit- vagy színes ceruzarajz. A közönség nem túlságosan fogékony a vonal művészetére, még akkor se, ha a művész egy szál ceruzával a kezében, szinte mindent el tud mondani a világról. — Pedig fontos lenne, hogy amit az ember rajzol, az megmutatható legyen. Létezik ugyan műkereskedelem, és szerveznek kiállításokat is, de sajnos mégsem beszélhetünk működőképes pályákról a műtermek és a közönség között. Persze nem lehet azon sem csodálkozni, hogy más ma az igény, mint például a németalföldi vásárok idején, amikor az emberek vásári portékaként keresték s vették ezeket a kis míves rajzokat, metszeteket. A közönséget egymással versenyben bombázó vizuális médiák tevékenykedése közepette bizony elég nehéz bárkitől is elvárni, hogy szűkös szabadidejében eredeti metszetekkel szórakoztassa magát. Az is igaz, hogy így sokan elesnek egy régi, kipróbált élvezettől. Pedig köztudomású, hogy a szórakoztatás legdivatosabb formái — élükön a technikailag gyakran élvezhetetlen, esztétikailag fogyatékos videofilmekkel — nem pihentetik, üdítik, hanem fárasztják, elfásítják, leépítik a nézőt, aki egy idő után nem lesz képes a legelementá- risabb emberi gesztusok fogadására és megtételére. Ezek a testi érzékcsalódások beépülnek az ember idegrendszerébe, és szinte diktálják a sematikus reakciókat. Ami félelmetes veszély. Én a környezetszenyeződésnél is ártalmasabbnak tartom a távlatilag kiszámíthatatlan hatású, komoly üzleti érdekek által manipulált képi dömping egyre ellenőrizhetetle- nebb áradását. Károlyi Júlia 93
