Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Jolsvai András: Szomorú, szomorú dal (Parancs János: A köznapi lét szakadéka)
nyers őszinteséggel képesek szembenézni a vigasztalan jövővel; sőt, akik szinte kötelességüknek érzik újra meg újra rögzíteni az életidő elmúlását, a fizikai-szellemi tér lassú, de megállíthatatlan beszűkülését, a halál közeledését. Mintha a kényszerű szembenézés e végső soron megemészthetetlen, feldolgozhatatlan, de elkerülhetetlen ténnyel morális kötelessége volna a költőnek; e kegyetlenül őszinte öndiagnózis nekünk, olvasóknak talán terápiául is szolgálhat. Persze Parancsnál az élet folyamatos elvesztése, az élet- lehetőségek állandó csökkenése mindig — még „fiatal költő” korában is — központi költői élmény s téma volt. Az ifjúkor iránti nosztalgikus vágyat azonban — miként Kosztolányinál is, akivel Parancs, költői habitusát illetően, meglepően sok rokon vonást mutat — tompította némiképp a férfikor csöndes, hétköznapi megálla- podottsága, a költészetben mint szakmában való egyre nagyobb jártasság, a tárgyak, a dolgok, az emberek közötti eligazodás — így vagy úgy, de mégiscsak meglevő, növekvő — képessége. Igaz, ez az érzés Parancsnál sohasem volt megnyugtató, magától értetődő, veszélyek nélkül megőrizhető — de létezett. A köznapi lét szakadéka azonban arról tudósít: mindez már a múlté. Az élet itt, az ötvenedik kilométerkőnél, a lehetőségeket illetően véget ért; ami jön, az .........a végső elhagyatottság, amit már / semmiképp sem enyhít anyánk óvó karja, / hitvesünk vagy lányunk fuldokló zokogása” (Útközben). S nincs felmentés, határidő-módosítás, kibúvó, ......... mert ne feledd, veszélyes korba értél” — szólítja meg önmagát a költő — „s ne rugdalózz, közeledik már feléd / kínzó szerszámaival az öregség, / a könyörtelen, közönyös pribék, / s előbb-utóbb megkezdődik úgyis / a szokványos színjáték és próba: / az adományok visszavétele, / az áldozat kínvallatása” (Ne feledd) Vajon miért e kényszer? Megfogalmazni ily kőkemény-szigorúsággal, ily fájó őszinteséggel az elviselhetetlen jövőt „hogy belőlünk és utánunk / végül semmi sem marad” (Párkai Ervin halálára). Miért készül a leltár ily korán, ötvenévesen, a költői pálya delelőjén? A választ elsősorban a kötet középső ciklusa tartalmazza. A Kesernyés párizsi följegyzések, ez a verses lélektani regény egy valóságos és egy elképzelt utazás szembesítésének megrázóan pontos dokumentuma. Parancs, aki költői pályáját negyedszázad előtt a francia fővárosban kezdte, mint a Magyar Műhely egyik szerkesztője, most hosszabb időre visszatér ifjúságának színhelyére. „Csábított a múlt. Az ifjúság lángnyelvei / villodzva hívogattak és megbabonáztak. / Mintha járni tudnék a vízen, feléjük / úgy indultam, habozás és mentőöv nélkül, / bízva az emlékek röptető, friss fuvallatában. / Aztán alámerültem, fölbuktam, és zátonyra / kerülve fürkészem most a távoli partokat. / Erőt gyűjtve heverek, és sietve tájékozódom, / hogy a kedvező áramlást kihasználva útra keljek, / s a parázsló valósághoz mielőbb visszataláljak.” (Mint a vaksi csillag). A feladat azonban megoldhatatlan: a keresett valóság már nem létezik, ponstosabban soha nem is létezett. Az a Párizs, amely a költő emlékeiben él, nemcsak a mai Párizsra nem hasonlít, de a hatvanas évek elejének francia fővárosára sem: hiszen az évtizedes emlékezés maga is eltorzította (megszépítette?) az egykori állapotokat. S persze, megváltoztak, megöregedtek a hajdani harcostársak is: ahogy saját maga megváltozását is kedvére szemlélheti a költő barátai vizslató tekintetében. Ismét elveszett tehát egy rész a „külvilágból”, ráadásul egy különösen fontos rész, amely mindeddig — lévén kimenekítve a hétköznapok lassú pusztulásából — romlatlanul maradhatott meg a múlt emlékeként. Most azonban véget kell vetni az önáltatásnak: „idegen már nekem ez a város, / más ritmusú itt az élet, / csak pusztuló emlékeim kötnek ide,/ illetve nem is ide, / inkább valami virtuális térbe, / ami már nincs sehol, / csak a képzeletben / .... a külsőnél a belső kép ma már erősebb, / izgatóbb, vonzóbb és varázslatosabb, / sajnos, veszendőbb, romlékonyabb is, / csak addig él, amíg én is élek” (Kesernyés párizsi följegyzések). E szeretett, mindeddig megőrzöttmegóvott múlt végérvényes elvesztése okozza talán, hogy ez a kötet minden eddiginél komorabb- ra, sötétebbre sikerült. S ha a párizsi utazás téb- lábolásait, sete-suta múltidézéseit, fájdalmas folytonbúcsúzásait, végérvényes idegenségélmé- nyét („nincs számunkra vigasz a földön, / s gyanítom, hogy rajta kívül sincsen” — Párizsi töredékek) itt-ott feloldja, enyhíti e ciklusban a csöndes (ön)irónia, a pátosz melletti fáradt mosoly (Esték a Cité Universitaire-ben; Itt és most; Búcsú egy írógéptől), hiszen a költő nagyon is jól tudja, hogy az, amit ezúttal némi önsajnálattal gyászol, nem itt, nem most veszett el, s akkor hibázott, amikor valóságosan kívánt visszatérni egy elképzelt világba — addig a nyitó és záró ciklusokban (Amíg az egyensúly lehetséges; A változások kezdetén) sem az irónia, sem a direkt önéletrajziság nem oldja, nem enyhíti a versek végletesen komor hangulatát. (Ha már a ciklusokról esett szó, jegyezzük meg itt: Parancs, mint mindig, ezúttal is gondos szerkesztőnek bizonyult, s megépítette szinte kötetét. A három rész versei bonyolult, de jól áttekinthető kapcsolatrendszert alkotnak. Az első és harmadik ciklus „egyetemes” versei szinte feleselnek egymással, míg a középső, leginkább önéletrajzi ciklus — a párizsi út „regénye” — magyarázza is, értelmezi is az előbbieket. A negyedik egységet — a Benjámin Péret válogatott 83
