Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Jolsvai András: Szomorú, szomorú dal (Parancs János: A köznapi lét szakadéka)
verseinek fordítását tartalmazó Függeléket — semmiképpen sem tarthatjuk e kötet valóságos részének. S bár Parancs János itt újabb bizonyságát adja műfordítói kvalitásainak, Péret szürrealista világa annyira eltér a kötet első három ciklusának verseitől, hogy a Függelék inkább gyengíti a parancsi versek hatását: ez a rész — amely ily módon nem is képezi elemzésünk tárgyát — úgy véljük, inkább praktikus okokból került a kötetbe.) Parancs költészetének régóta különös feszültséget ad az az ellentét, amely a költői szerepfelfogás pátosza és az esendő ember folytonos tiltakozása, gyötrő kételyei között vibrál. A költő, miközben egyre idegenebből mozog a világban, („melynek nem ismerem csapdáit, szurdokait, / törvényeit és szokásait, / amiket csak úgy menetközben kell fölismerni, / néven nevezni és kikerülni, ha élve, / ép elmével kívánok visszatérni, s ha csakugyan hozni akarok valamit” — Költői vallomás, avagy ars poetica helyett) egyre fáradtabban és megkeseredettebben szemléli a mindennapok elszürkülését, eltömegesedését, az általános és megállíthatatlan értékvesztést (Egy szerencsétlen vénember hétköznapjai; Alkalmi gondolatok egy hegyközségi kocsma asztalánál; Üdvünk és hírünk a világban; Utolsó intelmek; Irodalmunk helyzete), s illúziók nélkül dokumentálja azt a folyamatot is, ahogyan a költészet — tágabb értelemben az alkotó művészet — elveszti egykori hadállásait, kitüntetett szerepét, s ahogy ezzel összefüggésben az irodalmi állapotok is egyre elvadultabbak, áttekinthetetlenebbek lesznek — s mégis, mindennek ellenére vagy tán éppen ezért Parancs konokul és megingathatatlanul ragaszkodik a költői szerep hazánkban hagyományos, vagy, ha tetszik, klasszikus fölfogásához. A költők a parancsi lírában még ma is a kiválasztottak, a felkentek, a tűz őrizői; akiknek változatlanul az a dolguk, hogy a szerelmet átvigyék a túlsó partra, még akkor is, ha a túlsó part időlegesen nem látható. „Mi lesz a világgal, ha legkiválóbb fiai, a költők sem tudják már, hogy mit cselekszenek?” — teszi fel az önkínzó kérdést, (Az agg mester), s egy másik költeményben (Üdvünk és hírünk a világban) ott a torokszorító válasz is: „a jobbra törekvők, a bátrak és az önzetlenek kicsiny serege” ugyanúgy semmibe vész, miként „a kíméletlen, törekvő gyilkosok” hada. Azaz Parancs itt fájdalmas kiábrándultságában megfordítja s halál előtti (utáni?) egyenlőség évszázados vigaszát: de legalább a jók is odavesznek, sugallja, s így végre mentesülnek a nehéz teherként viselt prófétai szerep alól. Mert végül is prófétai szerep ez, amelyet Parancs a költőnek szán és rendel: hiszen csak egy kétség- beesett, magára maradt moralista kiálthatja oda a niniveieknek, hogy „Az emberi érintkezés formái / korunkban már elviselhetetlenek”, vagy azt:,,.... a küzdőtér eltávolodott, a szabályok megváltoztak, illetve elkorcsosodtak”. Egy próféta szól itt, aki vállalja, ha kell, hogy korszerűtlennek, elavultnak, nevetségesnek bélyegezzék, de mégsem hallgathat. A költői szerep effajta fölfogását, amely a szeretett-féltett közösség kegyetlen ostorozásának s a „mégis-morál” jegyében fogant nem szűnő bizakodásnak elegyítésével jön létre, Parancs akkor is vállalta, amikor a hazai irodalmi divatok nagyon erősen megkérdőjelezni látszottak e költői-emberi magatartás korszerűségét. (Ma már, úgy tetszik, ismét változik az értékrend. Az utóbbi évek kedvezőtlen társadalmi folyamatainak fényében erősebben tűnnek elő a közösségteremtő hitek, eszmék, eszközök fájó hiányai: s aki erre — bármily hangosan, bármily haragra gyúltan — figyelmeztet, sem látszik immár régi idők elaggott tanújának.) A parancsi poézis egyik titka éppen abban rejlik, hogy a költőnek sikerült olyan eszközrendszert kimunkálnia, amellyel hitelesíteni tudta — korábban is, most is — ezt a költői magatartást: lélektanilag éppúgy, mint poétikailag. Parancs eredendően alanyi költő (ha élhetünk ma még ezzel az ódon kifejezéssel), aki pontosan tudja magáról, mennyire alkalmatlan az (általa egyedül lehetségesnek vélt) költői szerepre: magányos, zárkózott, ijedt, visszahúzódó, kudarc- kerülő, hallgatag csetlő-botló kisemberként mutatja be magát, aki feszengve botladozik a hétköznapok világában is, s aki egyébként is rosszul érzi magát a bőrében (ennek az érzéskomplexumnak nagyerejű szimbóluma Az elaggott szörnyeteg), s akinek mégis, mindennek ellenére szólnia kell. Beszél tehát, néha kelletlenül, inkább csak magában dörmögve, vagy halkan, foga között szűrve a szót, rá-rákezdve s aztán ijedten vagy bölcs mosollyal elhallgatva. Félbehagyott mondatok, visszafogott, szinte ijesztően végleges kijelentések, a ráció által mindvégig zabolában tartott éles, pontos képsorok keskeny mezsgyéjén halad előre itt az olvasó, de e vészjósló csöndben mindvégig éreznie kell az ösvény alatti aknák sorát. Amelyek néha, a legváratlanabb pillanatokban, fel is robbannak: ilyenkor meglódul a vers, sodró lendületű, pattogó ritmusú, vakító képekkel zsúfolt sorokban zuhog alá, hogy hirtelen, épp olyan váratlanul, ahogyan indult, kiáradt, megjuhá- szodjon, s ismét megfontolt költői értelem medrébe terelődjön. Parancs János régen túljutott azon, hogy költészetének „fejlődéséről” vagy „kiteljesedéséről” kellene a recenzensnek kötelező udvariasságból szót ejtenie. (Az irodalmi céhbeliség rendjének, folytonosságának jelentősége, a mesterség, a tudás, a szakma fogásainak értéke kerül ironikusszomorú megvilágításba az Amit a sár suttog a 84
