Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 9. szám - Mészáros Sándor: Hangok az önlehallgatóból

nőt azért, hogy az adott esetben Sztálin elvtársról gondoskodik. De erre a gondoskodásra, azt hiszem, nincs szükség.

Először is, nem olyan könnyű „félrevezetni Sztálin elvtársat”.

Másodszor, cseppet sem bánom, hogy előszót írtam egy, az irodalmi világban ismeretlen ember jelentéktelen brosúrájához, mert azt hiszem, hogy Mikulina elvtársnő brosúrájának, ha vannak is egyes és talán durva hibái, a munkástöme- gek mégis nagy hasznát fogják venni — üzente anno Domini J. V. Sztálin Feliksz Kon elvtársnak.

A múlt héten itt járt Marija Russzova Ivanovo-Voznyeszenszkból.* Ez mindenkivel megtörténik legalább egyszer, hogy csak úgy betoppan hozzá Marija Russzova Ivanovo-Voznyeszenszkből vagy Kujbisevből. Mit mondjak, megöregedett. A ráncai hihetetlenül valóságosak voltak. Egész délután beszélgettünk, és ahogy az már megesik, némileg sokat fecsegtünk. Ő magáról nem szívesen mesélt. Szorult helyzetében, így ő, kétségbeesetten feladta férjét, aztán amikor ő negyvenkét kilósán hazajött, rájött, hogy létezése csoda. És csak ez számít. A többi smafu. Ez oroszul jobban hangzik, de úgy bizonyíthatóan és dacosan, alig értek.

Később művészettörténetet tanított, a tanítványai néha megkeresik, és egy idő óta csendesen rajong a preklasszikus zenéért.

A zene kárpótol valamennyit. Óvatosan puhatolózva megkérdeztem, mivel botfülű vagyok, emlékszik-e még arra a levélre. Ó, hogyne. De ezek végülis lényegtelen dolgok. Nem, heveskedtem, Önök túl hamar megbocsátanak! Ez a lágyság innen kibírhatatlan. Vagy émelyítő. Émelyítő és ragacsos. Az a baj, kedves barátom — semmi galambocska! —, hogy akik voltunk és amiben hittünk, az időben paródiává silányulunk. Kissé meghatott okossága, ezért hosszasan és szenvedélyesen, így aránytalanul és vele szemben félig igazságtalanul, indulatos okfejtésbe kezdtem arról a mérhetetlen hazugságról és irtózatos kultúrarombolásról, amit, úgymond, demokratikusan hoztak. Dá. De minket földtani korszakok választanak el, nézett fel először szomorúan.

Mi lett Mikulinával? Megráncigálták a fülét, ahogy a bölcs és legfőbb hadúr javallta? Nem tudta, ötvenkettőben látta utoljára. Mikulina, tette hozzá, Ceasarné lehetett volna, de minimum területi titkár, ha bolondnak tetteti magát. Ez lenne a folytonos esély itt?! És mi lett belőle? Akkor még szonett-motozó volt, nem volt sok dolga. Maga csak ne nevessen, az uram is az volt egy darabig, amíg bírta a szíve. A félelem, vágtam rá a közhelyet, hogy valamit törlesszek hátrányomból, a félelem, akárcsak a szenvedés, összemérhetetlen. Na, ne vágjon úgy fel a lelkiismeret-furdalásával! És ne legyen finnyás, ha egyszer itt él. Különben is, mit tudhat erről.. .

Hirtelen, ahogy Marija Russzova távozni szokott, elment. Előtte még vettünk egy turmixgépet, néhány bundabugyit, farmereket az unokáknak. Már az is nevetséges túlzás, nézett vissza a vonatablakból, ha a szellem korlátáit pusztán politikai-ideológiai megkötöttségként tudatosítja és értelmezi.

Irodalomtörténet: „.. . magam is, mondom, boldogan akár megcsókolgattam volna „Mihály” sovány kezét, csak hát valahogyan tartózkodóbb modort szoktam meg.”

* Még akkor járt itt, amikor nem szenteltek a lelkiismeretnek mindjárt egy hetet! (A ford, megjegyzése.)

13