Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 9. szám - Mészáros Sándor: Hangok az önlehallgatóból
ilyen action gratuite-t vagy mifenét, felejtsen el, hogy a felszabadító tyúkokat lövöldöz ... Es csak egy megerőszakolásban vagyok benne! Kettő már hangulatot kelt.” Búcsúzáskor természetesen kezet is fogtatok. Utána bementéi a mosdóba kezet mosni. Ezt utólag elég nevetségesnek találod, de azóta sem tudod, mit kellett volna tenni. Mintha egy tömött buszon hallanád: heresérv-demokrácia. A főszerkesztő elvtárs hosszasan vívódott, „fel-e jelentse” a lapot. Elvileg világos és egyértelmű volt a helyzet, csupán a fia, az a hebrencs, amúgy jóravaló kölyök, is írt bele, ezért vívódott. A hosszas töprengés, mondhatni álmatlan éjszakák eredményeként, ha megkésve is, de csak-csak feljelentette. A családi osztályharc e kései formája példaadó és roppant progresszív. Ami figyelemreméltó, hogy csak Okudzsavának jutott eszébe regényműfajjá emelni a kelet-európai szubliteratúra (óh!) nemes és évszázadokon át virágzó műfaját, a feljelentést. Besúgó-történelem? „Segít tovább mélyíteni a följelentések morálját — írja Mészöly —, ami egyébként is megfelelt az ország hagyományos jogérzékének: inkább bűnhődjön egy-egy ártatlan (Isten majd helyesbít), mintsem hogy egyetlen igazi bűnös kicsússzon a hálóból (Istenre se lehet mindent áthárítani).” Műgond és szövegplasztika. Kihúzni egy fejezetet. Majd csak három oldalt, félmondatot, egyetlen árva, valljuk be, meggondolatlan jelzős szerkezetet. Kicserélni, átírni, masszírozni, belegyalogolni. Szolid zsebzsötem. Még csak nem is kérés, légy okos. Realista. Itt élünk, nem Utrechtben. Ha ott élnénk, nem tudnánk, mi az, hogy súly. De affelé haladunk, ez már biztos. Bármiről lehet beszélni, csak ismerni kell a megközelítés módját. Most mit számít?! A szöveg szelleme nem sérül. Nem számít, csak a puna szorítson mint a satu. A főorvos úr szerint. A mű esztétikai igazságát úgyis a szöveg egészének arányrendje testesíti meg. A lefegyverző érvelések. A turul-módszer. Már a talpraállított Hegel megmondta. Az én anyámat is. Ültél volna, barátocskám, csupán félnapig az ávóspincében! Nincs olyan immanens esztétika, ami csak úgy, koncként odadobná. No, körösztkérdéseket könnyű feltenni. De még annak sem szabad mindent, aki tökig állt a jeges Duna-deltában. Bekapcsolják a közléspolitikai ventillátort. Huzat van. Lufi-metaforák a szélben, hull a hó. Meg a szocreál mumus. A felelősség népfrontja. „Életművem igazoló jelentésekben hever.” Közben keletre, délkeletre, megtévesztésül nyugatra is, mutogatnak. Forog a világegyetem. Duma és megalázó hősiesség. A betil- tottság bája: a büfésnő kacsint, és ingyen adja a tejszínhabot. A cinkelt tudás beválthatatlan. Nyugi. Mondj valami vicceset, hogy oldd a feszültséget! Akkor hát, Pista bátyám, hat a négybe — bugyin keresztül. Diadalmas kompromisszumok, természetesen a szó legjobb értelmében. Ne gondold, hogy nekünk könnyű. Tíz évre annektálták a szájam, mégis itt vagyok. Különben is, a királynőt nem engedem baszkurálni, ezt sehol sem engedik, ez legyen az én szívügyem. „Szemedben éles fény legyen a részvét?” Idegenben jó az iksz? Most mondja meg, nem unják ezt a pudvás rendszert püfölni? Á, nem. Mintha nem is létezne másféle hallgatás, jóval radikálisabb. Mit ugatol? 11
