Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Páskándi Géza: Az ámyékfejtők - Köteles Pál: Búcsú Erdélytől)
közön, s hogy ezek az egyszerű kommunisták mennyire nem voltak tisztában: mi is történt a Szovjetunióban a személyi kultusz idején, hanem arra is, bármennyire megmosolyogtató Penyige naivsága, igazolja: panasza jogos panasz volt. Az történt ugyanis, hogy 1945-ben a kommunista párt kisebbségi tagjai elég jelentős részének, — hogy a románok aránya javuljon — nem ismerték el az illegalitás éveit. Ez a probléma 1958—1959-ig létezett, amikorra Gheorghiu-Dej „szerencsésen” néhány kirakatpolitikust és pártvezetőt kivéve, megszabdult tőlük. Páskándi nem kerülte ki a kihívást, hogy ne érintse a román—magyar viszonyt. A két erdélyi, a román Bisztriczán és a magyar Kelemen vitája a múlton való tépelődéssé szelídült, a tények csöndes számbavételévé, de sem ők, sem Páskándi nem ítél szigorúan elevenek és holtak felett. Nem úgy a volt kultuszminiszter — valószínűleg liberális párti —, aki mindkettőjüket kioktatja: a magyarok minden csatát elveszítettek, mindig rossz helyre álltak; az erdélyi románok pedig csak olyan „osztrák—magyar románok”, akiket „megbűvölt a magyar szabadságharc”. (Nem anekdota, megtörtént eset, hogy amikor a 60-as években romániai művészek jártak a Szovjetunióban, az erdélyi románok, ha valamit nem a külvilágnak szántak, egymás között magyarul beszélték meg.) Amit az író közöl velünk, azt a történészek így fogalmazzák meg: Erdély a nyugat-európai, Órománia a balkáni típusú fejlődést követte. A történészek nem tehetik fel a kérdést, hogy „mi lett volna, ha... ?”. Az író azonban megtehette. Azaz: mi lett volna, ha az 1939—40-es román —magyar határincidensekből háború tör ki; ha nem a nagyhatalmi politika függvénye lett volna az erdélyi kérdés; ha valami csoda meg nem történtté tehetné azokat a szenvedéseket, amelyeket egymásnak okoztunk . . . „Mikor vége lesz a háborúnak — írta Márai Sándor Naplójában — az emberek eltemetik a halottakat és gyorsan, átmenet nélkül, feltalálják a szerelmet, a drágaságot, a munkanélküliséget” — egyszóval az életet. A mélyben azonban tovább munkálnak a háború borzalmai. Temetetlenek Páskándi Géza emlékei is a börtön és az internálás éveiből, ahová magyarsága miatt zárta be a rendszer. Ő, az író, szerencsés abból a szempontból, hogy megadatott neki az isteni kegyelem: műveiben kiírja magából a felháborodást, a megaláztatást, az igazságtalanságot — azaz megszabadulhat az álmokban kísértő emlékektől. 1968- ban, Kolozsváron megjelent Üvegek című kötete néhány elbeszélésében már feldolgozta élményei kis töredékét; Az árnyékfejtők-ben azok történetét tolmácsolja, akik az 1945— 1953 közötti esztendőket töltötték jogos vagy jogtalan ítélettel börtönökben. Most már nem térhet ki az elől, hogy a következő tíz év „élményeit” megossza velünk. (Szabad tér Kiadó, 1988) Köteles Pál: Búcsú Erdélytől Hol volt, hol nem volt, volt egyszer Erdélyben egy Diák, a nemzetet vándorútján tömegkommunikációs eszközök híján érdemes eseményekről tudósító Tinódi Lantos Sebestyénnel rokon, vigaszt adó élmények és sötét manipulációk Neves Jegyzője, Hírnök, de nem örömhírt hozó, aki huszonhárom fejezetet tartalmazó biblikus történetű és szövegű könyvében, melyben nem feszitették meg a hőst, csak bebörtönözték, csak elűzték szülőföldjéről, a többi Diák helyett is emlékezik — nem történelemelőtti időkről. 1945. május 8-án kezdődik a krónika, a béke első és a háború utolsó napján, amikor a világon mindenhol, így az egyik erdélyi városban eufórikus ünnepi mámorban talált egymásra „az utolsó előtti” és „az utolsó csatlós”, egy olyan háború után, melyben nem voltak igazi győztesek és nem voltak igazi vesztesek, mert mindannyian elveszítettek valakit vagy valamit, és az 1975-ös év egyik napján ér véget, a „Megénekelünk.. .” össznépi, gerjesztett, már-már elszabadult indulatokban tobzódó rendezvényén, ugyanitt. * * * 77
