Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Páskándi Géza: Az ámyékfejtők - Köteles Pál: Búcsú Erdélytől)
Mi történt ez alatt a harminc év alatt? Miről szól az egykori Diák vallomása, akinek egyéni sorsa tökéletesen azonos volt a közösségével, ahonnan vétetett? A tegnapelőtti félelem motívumai: a haza, szülő, gyermek, férj, kedves miatt — a nagyhatalmak rossz döntéseinek levét a 19. század óta hol itt, hol ott isszák Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa népei — 1945—47 folyamán a testközelből néhány lépéssel hátráltak. A nagygyűléseken, ünnepségeken olykor a magyar nemzetiszínű lobogó együtt lengett a román és a vörös zászlóval; az évszázadok során kialakult tudományos, kulturális, gazdasági intézményrendszer egy része még mindig magyar volt; a magyar gyerekek magyar óvodába, elemibe, középiskolába jártak, vagy mint Hősünk, a magyar tanítóképző, papi szeminárium, egyetem, művészeti, mezőgazdasági, műszaki főiskola valamelyikére. Sok szó esett a román—magyar testvériségről, közös, boldog jövőről, de még az iskolai évek befejezése előtt rá kellett ébredjen: Groza őszinte magyarbarátságán és a román kommunisták egyikének-másikának a nemzetek és nemzetiségek egyenlőségét valló politikáján kívül más is munkált. A Román Kommunista Pártnak a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárttal folytatott politikai-hatalmi harcában jóformán egyetlen biztos tömegbázisa a jogegyenlőség ígéretével megnyert romániai magyarság volt, és jól használták fel, hogy a parasztpárti vezetők közül többen a kitelepítésben és az áttelepítésben látták a nemzetiségi kérdés megoldásának útját. Vasile Lucánál refrénként tért vissza: „Ha Maniu győz a választásokon, akkor a magyarokat negyvenkilós csomaggal a kézben űzik el szülőföldjéről!” (A jóslat Szerzőnknél harminc év múlva teljesült, huszonötezer ember pedig negyven évvel később a rajtalévővel volt kénytelen vándorbotot venni a kezébe.) Groza ezt még azzal toldotta meg: ha a román—magyar határ megvonásánál Magyarország csak egy falut, csak húsz centiméternyi területet visszakapna, Romániában megbukna kormánya, és az utód rezsim a magyarokat túsznak tekintené. A Luca és a Groza által festett rémkép a kommunista hatalomátvétel után vált valóra. 1948—1953 között a sztálini szocializmusmodell átültetése Romániában is tökéletesre sikerült, beleértve az erőltetett iparosodást és kolhozosítást, s legfőképp: az osztály harc állandó éleződésének elméletét és gyakorlatát. Ami tegnap fehér volt, az fekete lett: a haladó polgárság, értelmiség, a nemzetiségek pártjaival való szövetségi politikából az osztályharc feladása, a népek barátságából Gestapo, angol—amerikai imperialista ügynökség, a szomszédokkal való föderációs szándékból Tito, Kosztov, Rajk bandájával való cimboraság; jogos és elismert nemzetiségi igényekből nacionalizmus, és ami nyomában járt: megbélyegzés, bebörtönzés, internálás. Elég volt egy megirigyelt, gazdag, félig polgári, félig paraszti szász porta, szerb származású feleség, csukott szájjal dúdolt ének, piros- fehér-zöld szegély a szoknyán a kitelepítéshez. A Duna-—Fekete-tenger-csatoma és más építkezések, bányák, a dobrudzsai sztyeppe, a Baragan megtelt és benépesült egykori gyárosokkal, görög kereskedőkkel, illegális kommunistákkal, szocdemekkel, a királyi román, az új népi hadsereg és a horthysta magyar tisztikar embereivel, és természetesen nemzetiségi tanítókkal, írókkal, diákokkal. Ez lett a sorsa Hősünknek is. Az egykori Diák még jól járt: a testi munkában megerősödve, lélekben óvatossággal felvértezve szabadult az egyik amnesztia idején. Minderre nagyon nagy szüksége volt: a világ, amelybe visszaérkezett, ezer veszélyt rejtett magában. Itt ugyanis nemhogy nem került sor 1953—58 között a sztálinizmus felszámolására, hanem még jóban megerősödött a Román Munkáspárt főtitkárának és miniszterelnökének, Gheorghe Gheorghiu-Dejnek a személyi kultusza! Ezzel párhuzamosam pedig fokozatosan leépültek a nemzetiségi jogok. 1958 után felére csökkentek a magyar iskolák és kulturális létesítmények, korlátozták a beköltözésüket Erdély városaiba, 10 százalékra csökkent bizonyos pályákon a számarányuk, máshol, a legfőbb politikai, gazdasági intézményeknél, minisztériumokban megvalósult a két világháború közötti román jobboldal legfőbb vágya: a numerus nullus. Főleg a Bolyai Egyetem megszüntetése után teljesen lezárultak előttük az értelmiségi pályák. Egyre kevesebb lett a gazdasági vezető és a szakmunkás közöttük. Gheorghiu-Dej halála után, de különösen 1968—1972 között másokkal együtt Szerzőnk 78
