Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 1. szám - Lipcsey Ildikó: Erdélyi olvasónapló (Páskándi Géza: Az ámyékfejtők - Köteles Pál: Búcsú Erdélytől)
Az árnyékfejtők másik nagy tanulsága, hogy egyformán rab itt a börtönőr — vagy még inkább az — és a fogoly, aki hat, tíz, tizenöt év múlva szabadul, de mikor léphet ki a körből egy parancsnok, egy politikai tiszt, egy őmester? Páskándi Gézának, az igazságtalanul meghurcolt erdélyi magyar értelmiséginek humanizmusát bizonyítja, hogy egyformán áldozatnak tartja őket. Rémdrámája hőseit, álljanak bármelyik oldalon, esendő emberekként kezeli, akikkel: a szoknyafelhajtogató Turkával, a három értelmiségivel, Tillerrel, a negyed zsidó, negyed szász, félig magyar orvossal, a görög katolikus ügyvéddel, Bisztri- czánnal, és az egykori vezérkari tiszttal, Kelemennel, akik mint három párka szövögetik rabtartóik sorsát, az „álombesúgó” őrmesterrel, Bondorral, aki elveszítette, szégyenli magyarságát, az egykori illegalistával és polgárral, Fanarás parancsnokkal, aki azért ver, mert őt is verték, Bukatárral, a csaló szakáccsal, Szevericcsel, a politikai tiszttel mi is találkozhatunk, akárcsak Páskándi a történtek után húsz-harminc évvel, mint kocsmák csaposával, vízparti strandok kabinosával, MÉH-telepek vagy külker, vállalatok vezérigazgatójával. „Miért hagytál itt, Dzsugasvili Jóska?” 1953. március 5-én este 9 óra 50 perckor meghalt Sztálin. 6-án és 7-én a népi demokratikus országokban a napilapok gyászkeretben jelentek meg, a rádió gyászzenét sugárzott és Joszif Visszarionovics Sztálin kedves dalát, a Szulikot. Munkahelyeiken az emberek furcsa pantomimbe merevedtek, amikor bejelentették, hogy egyperces néma csenddel és vi- gyázállással tisztelegnek a Népek Nagy Tanítója, a Lánglelkű Vezér emléke előtt. Túllicitálták egymást a sírásban, jajgatásban Katowicén, Budapesten és a Duna-deltában, ahol ez az izgalmas történet játszódik, nehogy ellenségeik a legközelebbi pártértekezleten megvádolhassák: X elvtársat hidegen hagyta a veszteség. Milliók gyászoltak, ugyanakkor a változások reményében várták a jövőt. A kis helyi Sztálinokat persze kizárólag saját sorsuk izgatta: mi lesz velük Sztálin nélkül? A Szovjetunióban és a szomszédos országokban lehetőség nyílt arra, hogy a szocializmus fejlődése egészséges irányt vegyen. Nem vonatkozott ez Romániára, ahol a kollektív vezetés, a demokrácia helyreállítására, a törvénysértések, a torzulások megszüntetésére tett kísérletek nem voltak következetesek és hatékonyak. A Magyar Dolgozók Pártja főtitkárát, Rákosi Mátyást hívták „Sztálin elvtárs leghívebb tanítványának”. A jelző sokkal inkább megillette a Román Munkáspárt vezetőjét, Gheorghiu-Dejt. Az 1953—1956 közötti három évet több koncepciós per és amnesztiarendelet, bizonyos módosítás a gazdaságpolitikában, desztalinizációs kísérlet az irodalomban, élénk viták a reformnemzedék körében, megtorpanások és az asszimiláció irányába mutató nemzetiségi politika jellemezte. Míg a Szovjetunióban már 1953 áprilisától kezdtek hazaszállingózni a politikai foglyok, Magyarországon is felvetette az 1953 júniusi kormányprogram a rehabilitációt, Romániában egyik per a másikat követte: szabotőrök, cionista összeesküvők pőre, és ki tudja hányadik légionárius pör. 1954. március 13-án a Katonai Ügyészség ítéletet mondott az ÁVH volt vezetője, Péter Gábor és társai, valamint Decsi Gyula volt igazságügyi miniszter felett; egy hónapra rá kivégezték a román Rajkot, Päträgcanut. Volt börtön, ahová nem jutott el Sztálin halálának híre, és az évek óta raboskodó kommunista tovább írta levelét — név és tartózkodási hely megjelölésével, akárcsak Páskándi könyvének hőse, Penyige, az öreg bolsi —, melyben tudatta Sztálinnal, hogy ellenforradalmi rendszer vette át a hatalmat, és a kommunista párt ismét illegalitásba kényszerült. Penyige úgy képzelte, Sztálin ott ül fényes vörös bársonnyal borított trónusán a Kremlben, jóságosán és atyaian, hogy igazságot osszon, s ha meghalt, oda az igazság, és neki sem érdemes tovább élni. Tragikus története nemcsak arra szolgált a szerzőnek, hogy megmutassa: mi a különbség a félelem és kötelesség szülte gyász és az önkéntes gyász 76
