Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 8. szám - Iszlai Zoltán: Pokoltornác
Erzsiké élénk. Haravasan piros a pofikája. Megfésülködött, a szemhéját is kifestette kicsit. Beszélgetünk a szerzői jogász L. Gyula látogatásáról, réges-régi dolgokról. Említi első pesti udvarlóját. D. Pál filmrendezőt. (Néhány hónappal később lett, ötvenöt évesen, az infarktus áldozata.) Hirtelen észreveszi, hogy Magányos Húgomat összekeveri két évtizedes barátnőnkkel, L. Katival. Talán azért, mert a két, közel egykorú özvegyasszony közel egykorú lányát hosszú évek óta maga neveli. Erzsikém nevetve kiigazítja magát. Most már óvatosabban társalog. Nem akarja, hogy még egyszer észrevegyük: lassan a lényeges dolgokra koncentrálódik a maradék ideje. Csak azzal tud már foglalkozni, ami örömöt okoz neki. Fogmosás után elköszönünk. Én hirtelen visszafutok a folyosón, és odasietek még egyszer az ágyához. Klárika, akinek előbb fektében eltört a másik lába, magába roskadva alszik. Erzsébet ferde szemében huncut mosoly csillog. Odaülök az ágyára. Megsúgom: most már mind a ketten ötvenhárom évesek vagyunk. Nagyot sóhajt, mintha még teljes lenne a légzőfelülete. Köhögünk egy sort. Inhalál párat a készülékből, de nem látom, hogy lennének fájdalmai. Elküld, megszorítja a kezemet. Megkérem: csókoljon meg. Megteszi. Behunyja a szemét. Egyenletesen lélegezni kezd. Amikor benyitok hozzá január huszonhatodikén reggel, megijedek, annyira szörcsög a lélegzete. Fölkeltem, megismer. Kemény kortyokban issza a feketét, megsimogatja a kezemet. Azt súgja, hogy minden jól van. Este elmondja, ami eszébe jutott. Odateszem a keze ügyébe a csengőt. Ha bajt érezne, csengessen. Klárika ugyanis hamuszürkén fekszik mellette az ágyon, reá nem lehet számítani. A harmadik — idős — asszony csak délután ígérte, hogy visszatér. A negyedik ágyról egy fiatalabb új nő még tegnapelőtt átkérte magát egy közeli szobába. Ilyen súlyos betegek mellett, mondta, ő képtelen a szemét lehunyni. Országos értekezletem délután kettőkor kezdődik. Az irodalompolitikai kérdéseket, amelyekről szenvedélyes szavak esnek, többen életbevágónak nevezik. A szünetben harmincéves barátra akadok Debrecenből: írótársam, B. József. Neki is Erzsébet a felesége, ő is nyíregyházi lány volt, amíg Debrecenben dolgoztunk, összejöttünk néha vidám piknikekre. Jóska barátom elszomorodik. Én még visszamegyek az értekezletre, de aztán rohannom kell. Közeleg a fél hat, előbb még otthon narancslevet, vagyes befőttet kell csinálni. Fél ötre otthon vagyok. Eszter nyit ajtót, náthásán; ezért is nem engedtem meg neki, hogy bemenjen délben. Zavartan rám néz és annyit mond; tizennégy óra ötvenkettőkor. Bólintok. A lakásból egymás után kijönnek családom tagjai. Mária húgom elmondja, hogy kiszálláson volt Pilisborosjenőn. Korábban érkezett meg egy busszal, mint számította. Arra gondolt, hogy jó lenne megnézni, hogy érzi magát a tegnapi szép nap után Erzsi. Kettőkor már nem engedték be a szobába, összevissza mászkáltak, ő nem értett semmit. Klárika nevét többször hallotta. Azt hitte: vele történt valami. Háromkor beengedték. Klárika hörgött a szomszéd ágyon. Nem volt magánál. Másnapra meghalt ő is. Magányos Húgom a függöny mögül betörő délutáni fényben keresztet rajzolt sokat szenvedett sógórnője homlokára. 69
