Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Titokfejtők

nem légüres térben és nem elegáns európai szalonokban zajlott, olyannyira egy adott történelmi korszak produktuma, hogy társadalmi összefüggéseiből kiragadva egyszerűen értelmét veszti”, Homyik ne látná, hogy Németh Lászlóra — kivált a harmincas évek Németh Lászlójára — ugyanez érvényes? Hogy a fiatal Némethet ugyanúgy a nemzet széttöréséből származó gondok övezték, beleértve a kontárság ijesztő elszaporodását és a kisebbségi lelkiállapotot is, méghozzá egyáltalán nem holmi metaforikus értelemben? Szabó Dezső „stílusdühe” kétségkívül hatott a fiatal Némethre, ezt maga se tagadta soha, bár ez a hatás korántsem volt csak káros, amint Hornyik véli. (Mert azért mégsem akármilyen volt az a stilus”, és a düh” se föltétien „dühöngés”, lásd például a Feltámadás Makucskán-V, vagy másfél évtizeddel később a Kedves Mélyikém-zt, a leggyilkosabb szatírát a Kisebbségben ellen.) Abban azonban megint igaza van Homyiknak, hogy Németh és Szabó Dezső viszonya nagy és feltétlen megvizsgálandó kérdés, és azt is jó szemmel veszi észre, hogy tán az egész Németh-életműben oly lényeges „műfaji munkamegosztásra” is Szabó Dezső lehetett a példa. Az azonban egészen bizonyos, hogy „gondolkodásának élményszerűsége, képekben látása” nem abból a „felismerésből” fakad, hogy érzéki-érzelmi életünk sokkal gazdagabb, mint az intelligenciánk”. Egyszerűen ép magyar nyelvérzéke ódzkodott az elvont és képtelen gondolkozástól; bár érdekes, hogy a magyar nyelv olyan tiszta és autentikus mestere, mint Gulyás Pál, épp az elvont gondolkozás csillogását érzte meg és becsülte Némethben. Ami pedig állítólagos „metaforitiszét” illeti, az csupán annyit jelent, hogy a diagnoszták nem tudtak magyarul; bár az megint találó megfigyelés, hogy a Németh László-i fogalmazásmód — alkalomadtán inkább, mintsem „igen gyakran” — nem ad semmilyen „többletinformációt”. De nem azért, mert „túlméretezett”. Egyszerűen a magyar nyelv természetéhez tartozik — tán képkedvelése miatt is — valamiféle ráérősség vagy — hogy én is modernül beszéljek — redudancia, ami csakugyan nem hasznos „többletinformáció” szempontjából, ám mindenképp csökkenti a „dekódolás hibalehetőségeit”. És erre épp tájainkon, ahol még a nyilvánvalót is oly sokszor félreértik, bizony nagy szükség lehet. Meglehet, épp ez a kínos tapasztalat épült be terjengősség formájában nyelvünk alapjaiba, a „lassan járj, tovább érsz” ősi bölcsességén is túl?

Épp Homyik úttörő Mészöly-esszéje mutatja különben ennek a permanens szándékos félreértésnek a jelenvalóságát. Mészöly nagy s mi több: igen nagy hatású író; újabb prózánk élvonala nemcsak nem érthető meg nélküle, hanem szó szerint az ő köpönyege alól bújt ki, s mégis Hornyik 1977-es tanulmányáig — Mérei Ferenc mélyértelmű pszichológiai értelmezésétől eltekintve — inkább csak a félreértések halmozódtak körülötte. Hornyik mindenesetre nem a magyarországi kollégák mulasztásait igyekszik mindenáron pótolni; akik közül különben a néhány „Mészöly-ügyben illetékest” bőségesen (tán túlságosan is bőségesen) idézi. Máshonnét és máshogyan nézi ő Mészölyt; joggal ígéri a tanulmány címe egy „idegen” író bemutatását, ebben az értelemben persze idézőjel nélkül.

Homyik először is — akárcsak Szenteleky esetében — elhelyezi a pályakezdő írót a korban. Kellő hangsúlyt kap természetesen a háború és a vég iszonyata. Hornyik szűkszavúan is beszédes elemzéséből megértjük vagy inkább megsejtjük, hogy a nagy kataklizma Mészöly művészetében ugyanolyan meghatározó, mint Pilinszkyében. De a hajlékteremtés iránt oly fogékony Homyik hogy is ne méltányolná azt a segítséget és indítást, amit a kezdőnek a Sorsunk és nagy szerkesztője, Várkonyi Nándor jelentett? Látja jól Homyik, hogy „modernségért” és „európaiságért” nem föltétlenül kellett Mészölynek Nyugatról importált divatos izmusokhoz folyamodnia: európai légkört szívott magától értetődően és teljes természetességgel a Sorsunk munkatársaként, s már szekszárdi diákként ismerkedhetett egy Nyugatot járt fiatal tanára jóvoltából a modern irodalommal. Ez az életrajzi indítás nagyon lényeges, mert később ezzel összhangban fejti ki Hornyik, hogy ennek az ízig-vérig modem európai írónak a művészetében milyen meglepően sok a bizonyíthatóan magyar vonatkozás. Találóbbnál találóbb idézetek sorjáztatásával és párhuzamba állításával igazolja Homyik, „hogy Mészöly Miklós nem a francia, hanem elsősorban a magyar irodalom hagyományaiból merített, s nem a francia filozófiai, hanem a magyar irodalmi »egzisztenci72