Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 1. szám - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Titokfejtők

alizmus« elemeit alkalmazta műveiben”. Persze hogy hathatott Mészölyre Hermann Broch, Robert Musil és Thomas Mann művészetetikája, Franz Kafka parabolikus beszéde, a Gruppe 47 írócsoport néhány tagjának prózája, Claude Simon történelemszemlélete és Robbe-Grillet írástechnikája; „az viszont meghökkentő, hogy a magyar kritika hosszú éveken át Alain Robbe-Grillet tárgyfetisizmusát vélte felfedezni Mészöly tárgyleírásaiban” és — többnyire támadólag, ideológiai töltettel — nyugati izmusok importálóját látta benne. Holott Mészöly lassan és szervesen beérő írásművészete szembeötlően emlékeztet Krúdy, Weöres Sándor, József Attila, Ady és Arany János nyelvi remekléseire; Mészöly valósággal Krúdy—József Attila „ötvözetre” építette — Weöres Sándorral párhuzamosan

— a maga expresszív tárgyiasságát, mellyel „a látvány logikájába (miként B. Nagy László mondaná) a szemlélő logikáját fényképezi át.” De hagyjuk, a recenzió nem érhet fel a tanulmányhoz, melyben Hornyik csupa-csupa interpretációs telitalálattal bizonyítja alaptételét: Mészöly szerves és kitéphetetlen gyökerezését a magyar irodalomba. Ahogyan például a Csöndes délután motívumait összeveti a Családi fcör-éivel, vagy ahogyan rávetiti a novella „sötét jeleit” az Emlékezés egy nyáréjszakára szimbólumsorára, azt egy kritikusi iskolán tanítani kéne, ha lenne ilyen iskola, és ha egyáltalában lehetne az ilyesmit tanítani. „Az irodalomtörténetek tanúsága szerint a jelentős írók művét nemzeti irodalmuk táplálja elsősorban” — írja Hornyik a József Attila képvilága s a modern magyar próza című (főként ismét Mészöllyel és Déryvel foglalkozó) tanulmányában; Mészöly-esszéje ragyogó igazolása ennek a manapság újra oly könnyen elfelejtődő illyési-némethlászlói (sőt horribile dictu szabódezsői) tézisnek. Ebben az értelemben az „idegen” Mészöly — megértjük végre

— a nagy „hajlékteremtők”-höz tartozik: mélyen a magyar irodalomban gyökerező adek- vát kifejezési lehetőséget talált korunk konkrét többértelműségeket fel- és elismerő világára. „A legtöbb, amire vállalkozhatunk, világosan megírni a homályt” — idézi Hornyik Mészölyt, s találóan mutatja meg, hogy „írói hitvallása nem ilyen vagy olyan -izmus, hanem szembenézés a homállyal”. A külső és belső homállyal egyaránt. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy örökre szertefoszlott — Hornyik irodalmártól igazán nem várt jártassággal mutat rá — az anyagi világ teljes megismerhetőségének naiv ábrándja. Szertefoszlott ama másik nagy — s az előbbivel rokon — újkori ábránd is, hogy az „ember embernek farkasa” állapot valamiféle kellően megszervezett „haladás” nevében egy ideális állam kereteiben végérvényesen megregulázható. Korunk érzékenyebb gondolkozói újból valamiféle sztoikus kiábrándultságba kényszerülnek; „reményen túl és perzselésen innen”. Vagy talán már perzselésen is túl? „Nem operettfigurák, halálra ítéltek vagyunk valameny- nyien.” „Mészöly sorselemző, létélmény-megidéző triptichonján — írja Hornyik a minden ízében realista Befejezhetetlen című novella jelen idejű három stációjáról — a lassú derengés és a fekete föld villódzása — huszadik századi változatban — Madách megváltat- lan reményét, Vörösmarty vas végzetekkel perlekedő prométheuszi lázongását fejezi ki.”

Az egyik értelmezés szerint. Mert az emberi lét tán leírható, de meg nem magyarázható soha. Épp azért kell folyton újraértelmezni, mert titok. De nem úgy titok, amint még a század elején Ady írta, írhatta: Észak-fok, titok, idegenség. Nyomorult századunk végére kiveszett az emberből minden fenség, fény, észak-fok; s tán már azt se szeretné, ha szeretnék. Csak hatalmat akar mindenáron, csak vezetni akar, szerepelni és harácsolni. Ma már tán egyedül az hozható fel mentségéül, hogy egykor magához tudta édesgetni a macskát, ezt a nálánál sokkal nemesebb állatot. így tanítja legalábbis a legtisztább titokfejtő: Ottlik Ykiről a kötetben két kis esszé szól; megértéssel és éleslátással, de épp ezért tartozik még róla Hornyik a Mészölyről szólóhoz fogható tanulmánnyal. (Fórum Könyvkiadó, 1988.)

73