Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 8. szám - Ryszard Kapuściński: Lapidárium (III. rész, fordította: Szenyán Erzsébet)

A., miközben azon töprengett, hogy az emberek mennyire meg tudnak változni, arra a meggyőződésre jutott, hogy az ember egyetlen élete során több reinkarnáción is áteshet. Szörnyeteg volt, angyallá vált, disznó volt, galamb lett belőle. Talán nem is emlékszik előző lényére, talán szeremé örökre elfelejteni. Meghal, feltámad, aláhull és fölemelkedik, eltűnik, majd újra él — de milyen más, menynyire nem hasonlít arra, aki volt!

A mi világunk államok világa — a legfőbb ismertetőjel az államhoz való tartozás. Csak ezután következik a fajokra, osztályokra, vallásokra történő felosztás. Az embert államával azonosítják, annak erejével, gyengeségével (szegény hindu, gazdag amerikai stb.).

Ez, a legkülönfélébb rendű és rangú bürokrácia által a világra erőltetett államkritérium gyakran abszurd helyzeteket teremt. Emlékszem, hogy Kolumbia visz- szautasította a mi lengyel misszionáriusaink vízumkérelmét, mert kommunistáknak tartotta a misszionáriusokat (lengyel útlevelük volt ugyanis).

Közelebb kerülni a természethez — mit jelent ez? Jelentheti ezt: távol a gyáraktól, az égéstermékektől, a szennyezett víztől, a tömött utcáktól. De jelentheti (s néha ez a fontosabb) a következőt is: távol az aljasságtól, a hazugságtól és annak hirdetőitől, távol azoktól, akik meg akarnak alázni, el akarnak tiporni.

Ha erdőben vagyok, nem találkozom semmiféle aljassággal, nem hallhatok hazugságot, nem hallhatom a korbács süvítését.

Korrupció: csúszópénzt adni valakinek nemcsak azért, hogy valamit elérjünk, hanem azért is, hogy megpihenjünk, kifújjuk magunkat a szüntelen huzavonák, véget nem érő futkosások, idegeskedések után, melyek a különféle ügyek, igazolások, engedélyek, jóváhagyások és egyebek megszerzését kísérik. A kenőpénz kikötő, melyben egy pillanatra megpihenünk, mielőtt újra a mindennapi gyötrelmek tengerére szállunk. De a korrupció a közeledésnek is egyik formája; csírája egyfajta fonák, illegális kapcsolatnak, melyet e bűnös szerződés megkötésével teremtünk meg.

A haladás nem történelmi szükségszerűség, éppen csak lehetőség (gyakran pedig lehetetlenség).

Mariano Aguirre írja a madridi „El Pais”-ban (1983. július):

— „elmondhatjuk, hogy a harmadik világháború már lezajlott”. (A harmadik világban 1945-től 1983-ig 140 háborút vívtak, ezekben 25 millió ember pusztult el. E háborúk tömeges, sokmilliós emigrációhoz is vezettek);

— „ha tekintetbe vesszük, hogy 300 millió ember nyomorban él, 500 millió ember alultáplált és 1300 millió ember jövedelme a létminimum alatt van, akkor a fegyverkezési hajsza a harmadik világra nézve az erőszak megnyilvánulása még akkor is, ha egyetlen lövés sem dördült el”.

Aguirre itt akarata ellenére (mert ő maga nem említi) rámutat a fegyverkezési hajsza és a totális hatalom kapcsolatára. A totális rendszer az alacsony fejlettségű 'országokban „kívánatos”, mert megkönnyíti, hogy a lehető legtöbb eszközt fordítsák a fegyverkezésre a társadalom életszínvonalának kárára. Azt szoktuk mondani, hogy korlátozni kell a fegyverkezést, s mindjárt lesz pénz a lakosság élelme38