Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Balla D. Károly: Óvatosék
Balia D. Károly Óvatosék JL ilológiai értekezést érdemelne az a sokszínűség, az a leleményesség, amellyel a kárpátaljai magyar írók és zsurnaliszták vidékük földrajzi neveit az utóbbi évtizedekben körülírták, lehetőség szerint megkerülve ezzel falvak, városok, folyók ukrán vagy orosz nevének a használatát. Nemrég a kezembe került egy kézirat, amely mindössze 5-6 évvel ezelőtt keletkezett. A kárpátaljai magyar költő „Az Ung télen” címet adta versének. Ez szigorú szerkesztői tollal át van húzva, s helyébe ez került: „A téli folyó”. Azt persze a szerkesztő is tudta, hogy „Az Uzs télen” magyar vers fölött irtózatosan festene, ám a magyar folyónevet nem vállalhatta, ez ugyanis kiváltotta volna az Illetékes Elvtársak rosszallását, ami nem önmagában lett volna veszélyes, hanem azért, mert a címen keresztül a vers, a versen keresztül a szerző, a szerzőn keresztül pedig a kárpátaljai magyar irodalom egésze válhatott volna gyanússá, kifogásolhatóvá a hatalmi pozícióikban oly biztosan ülők szemében, s a lap gazdáiként — a helyi párt- és tanácsi szervek orgánumáról van szó — dönthettek volna úgy: a Kárpáti Igaz Szó ezentúl egyáltalán ne közöljön verset, szépirodalmat. Ekkora kockázatot nem érdemelt az Ung-Uzs „mikrofilológiai” kérdése. A magyar folyónév helyett maradt metonimikus megkerülése: folyó. Érdekes, hogy ez a folyónév volt egyben az, amelyet legkorábban megérintett az enyhülés szele. Előbb egy-egy cikk belsejében jelent meg magyar nevével, majd — mert az illetékesek nem szóltak érte — akár címben is előfordulhatott. Mindez akkoriban történt, amikor A MAGYAR HELYESÍRÁS SZABÁLYAI-nak 11. kiadása elért területünkre, benne olyan (sokak szemében legalábbis) vérlázító változtatásokkal, mint például az, hogy a nagy októberi szocialista forradalom dicső neve csupa kisbetűvel írandó. Nem büntetésből, mint Nemecseké, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy a történelmi események neve így használandó, s a Lenin vezette revolúció írásmódja eleddig kivétel volt, puszta kivételvolta szűnik hát meg csupán. Még azonban mielőtt a helyi magyar sajtó „önkényesen” és önkéntesen áttért volna erre a használatra, összeült egy helyesírási bizottság: egyetemünk magyar tanszékének tanárai, szerkesztőségek vezetői, a pártbizottság képviselői, és meghányták-vetették a dolgot, egyúttal megvitatva a magyar helységnevek kérdését is. Kompromisszumos megoldás született: a magyar falvak nevei használhatók magyarul, a forradalom marad nagybetűs. Továbbra sem használható magyarul Ung, Bereg és Ugocsa négy történelmi városának magyar neve. (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős.) Ezután figyeltem fel az újságírók leleményességére. Azokéira, akik a korábbi szigor lazulását érezve már megkérdőjelezték az idegen névhasználatot. Ha megkerülhető volt, akkor nem írták le azt, hogy Uzsgorod, Beregovo, Mukacsevo. Ungvár ettől kezdve lett mind gyakrabban „területi székvárosunk”, „a területi központ”, „vidékünk közigazgatási centruma”, vagy nemes egyszerűséggel: „az Ung-parti város”. Beregszász: „a Bereg-vidék központja”, „járási központunk” (az ottani sajtóban), vagy hasonló ötlettel: „a Vérke-parti város”. Hogy egy komikus példát is említsek, egy május elsejei felvonulásokról beszámoló cikk Munkácsot — nem kis derültségünkre — „Latorca-parti metropolisznak” nevezte. Zsonglőrködtek a szépírók is. Vidékünkön játszódó novellák, regények születtek az elmúlt évtizedek alatt — helységnevek említése nélkül. Ám ebből a kényszerűségből — 146
