Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Zelei Miklós: Külföldi magyarokról, nyelvről, irodalomról (Egy délelőtt Szegeden, Ilia Mihálynál)
a barátainktól, meg erdélyi útjainkról, hogy az iskolát már az irás megjelenése előtt bezárták. — Hogy szólítottad Aczél Györgyöt? — Aczél elvtársnak. Párttag voltam, ragaszkodtam a hivatalos megszólításhoz. — Ő meg téged Mihálynak? — Néha Mihály gazdának is hívott, ami nekem nagyon rosszulesett, mert éreztem benne egy ilyen népiesnek szóló kis iróniát. Holott úgy érzem, én sose voltam népi, mert sem a korom, sem pedig az irodalmi műveltségem nem ez irányba vitt. Más kérdés, hogy nagyon szerettem és szeretem a népi írókat, s közülük néhánnyal nemcsak mint szerzővel voltam kapcsolatban, hanem személyesen ismertem őket. S nem azt mondom, hogy kitüntettek barátságukkal, de kezet fogtak velem. Sinka István, Illyés Gyula és mások. — Ha már szóba került Aczél György, szerinted volt neki koncepciója a külföldi magyar irodalomról? — Nem tudom. Úgy éreztem, bíráló szavaiból és megjegyzéseiből, hogy a napi politika, az aktuális politikai szituáció irányítja az ítéleteit. Amikor mondtam neki: nehezen viseljük el, hogy a Népszabadságban E. Fehér Pál mindig keményen megbírálja a Tiszatájat, nem vette komolyan. Azt mondta, ezzel nem kell törődni. De nem volt igaza! Törődnünk kellett vele, mert ha szombaton megbírált bennünket a Népszabadság, hétfőn már ott álltunk raporton a megyei pártbizottságon. Úgy érzem, hogy politikusként, ebben az ügyben, Aczél György csupán taktikai lépéseket tett. Sokáig hagyta, hogy a Tiszatáj virágozzon. És a virágzás abbamaradt, amikor nem hagyta vagy nem hagyhatta. Aczél György ízléséről, Aczél Györgynek mint magánembernek a kultúra- és irodalomismeretéről nekem nagyon jó véleményem van. Nagyon kevés olyan kulturális főhivatalnok volt, aki annyit olvasott volna, mint ő. — Eltérítettük a beszélgetést. Térjünk vissza a szomszédsághoz. Mi ülünk itt középen, Pesten, Szegeden, vagy legalábbis azt hisszük, hogy középen ülünk, s nem foglalkozunk azzal, hogy az erdélyi magyar irodalom mit tud a felvidékiről, mit a felvidéki a vajdaságiról, a vajdasági a kárpátaljairól. Ezek között az egymástól elszakított kultúrák között van-e kölcsönhatás? — Nagyon kevés. És én úgy látom, hogy inkább csökken, holott régen sem volt nagy és intenzív a kapcsolat. Talán akad, aki még emlékszik a Darvas József-féle írószövetségi vitára, amely a kettős kötődéssel foglalkozott. Szomszédainknál is visszhangzott ez a vita. Romániában hivatalos személyeknek, szerkesztőknek, kiadói embereknek kellett visszautasítaniuk a kettős kötődés gondolatát. A vita egy érdekes nyúlványa volt a kolozsvári Kántor Lajos cikke a pozsonyi Irodalmi Szemlében arról, hogy nem tudunk egymásról. És szorgalmazta a kapcsolatokat. Igazság szerint ezek soha nem alakultak ki. A magyarországi folyóiratoknak nagyon nagy feladata lenne, hogy összehozza, együtt szerepeltesse ezeket az irodalmakat. Tudatosítva a meglévő különbözőségeket is. Mert nem Budapest koncepciója szerint kellene a nemzetiségi kultúrákat kiegyenlíteni vagy azonos platformra hozni, hanem épp fordítva. Nem helyes, ha a magyarországi irodalmi folyóiratok a szomszédos országok magyar irodalmi irányzatainak kérdéseiben, irodalmi vitáinak az ügyeiben igazságosztó szerepet játszanak. Hetven év alatt ezek az irodalmak felnőttek. Jugoszláviában, a két ország kapcsolatának a megromlása miatt, élt olyan törekvés is, hogy önálló magyar irodalommá váljék a vajdasági. Hiszen a jugoszláviai magyarság azt hitte, hihette, hogy Pest leírta őket. A gyökerek, a nyelv, a több száz éves kultúra azonos, de olyan sajátosságok színezik a nemzetiségi irodalmakat, hogy mégiscsak mások, mint a budapesti. — Mit jelent ma a kettős kötődés? — Nem a kettős kötődés fogalmát használnám. A mi szóhasználatunkban ez felelősséget és kötelességet jelent. Sokkal inkább helyesnek tartom a New Brunswick-i egyetemi tanár, Nagy Károly tanulmányában használt fogalmat: a kettős identitás tudatát. Ami nem jelent kötelességet egyik irányban sem. Illetve állampolgári kötelességet jelent ott, ahol él az író. Semmi többet. De nem kötelez az anyaország irodalmában megnyilvánuló egyik irányzat tiszteletére sem. Azt hiszem, a kettős identitás tudata belefér a kulturális nemzet kereteibe. 117
