Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Kabdebó Tamás: Kockázat (elbeszélés)

Filoméla el-eltűnt, de vasárnap mindig otthon volt, ő főzte az ebédet, rakott póréhagymát, vagy sült padlizsánt: vegetáriánusok voltunk mind a ketten.

„Szeretem”, mondtam, minden áldott vasárnap, amikor a kávét szürcsölve leheveredtem a gyékényre, lábainál. Filoméla kihúzta mind a tíz lábaujját papucsából, s úgy mozgatta őket, mintha zongorázott volna velük. „Ne bolondozzon”, szólt nevetve és legyezőjével enyhén megcsapta az arcom. A legyezőnek jázmin illata volt. „Nem bolondozom”, mondtam és tudtam, hogy tudja: igaz.

Mint szomjazó a friss forrásvizet vártam ezeket a vasárnapokat. Egyik héten fagyöngyből nyakláncot fűztem, és míg ő a zsámolyon ült, mögé álltam és megkértem, hunyja be a szemét. Megtette. Szívem a torkomban dobogott. Aztán óvatosan elhelyeztem az egyszerű ékszert flamingó nyakán. Pántos, kivágott ruhát viselt. Ha egy kicsit több bátorságom lett volna ... de nem volt, a finoman lehelt nyakcsók csupán gondolat maradt.

Filoméla részt kért a kert műveléséből. Az északi sarokban volt egy parcella, azt felásatta velem és szagosfüveket ültetett, fodormentát, kaprot, bazsalikomot, bükkönyt és gyógyító gyomot. Ez a ritka bajűzike volt a kedvence. Alig segítettem neki, hadd bajlódjon a fűszerkertben kedvére.

A kapor kiszáradt. „Maga az oka” emelte föl mutatóujját Filoméla, „maga, maga, mert nem öntözte.”

Maga, azazhogy én, hát ki vagyok én? Tudom, én vagyok a kertész. Ám a kertész ki: én, vagy maga? A jegenyesor utáni halastó tükrében megnéztem én-t és magá-t. Vállas fiatalembert mutatott a tükörkép, szélesarcút, magas járomcsontokkal, acélkék két szemmel. A magas homlok azonban egybefolyt a sima fejbőrrel. Egy gyermekbetegségben kihullott a hajam.

„Filoméla”, szóltam rekedten. „Túl nagy a kert, túl sok a munka. Felfogadhatnánk egy segédkertészt?”

Tágranyílt szemmel nézett rám. Csillogása megremegtette a véknyám. „Nem tudom”, mondta csalogányhangja. „Döntse el maga. Ha szüksége van rá, fogadjon föl egy embert, de vegye fontolóra, a munkatárs vetélytárs is lehet.”

Mivel számoltam ezzel az eséllyel is, nem mertem a felelősséget teljesen magamra vállalni. Döntsön a sors. „Földobok egy pénzt” — mutattam a tallért, rajta a sassal Filomélának — „ha fej, lesz segédkertész, ha írás, nem lesz”. Rám kacagott: „Magának minden játék, még a munka is.”

„Nekem semmi sem játék, még a szerencsekeresés sem.” Földobtam a pénzt. A spenót közé esett. Filoméla látta meg először. „Fej, fej”, kiáltozta. „Látom a sast!”

Másnap ott volt a segédkertész. Vállas fiatalember, tűzvörös hajú, velem azonos termetű. Láttam, ahogy bekopogott a pagodába. Ó igen, egész közelről figyeltem, ámde észrevétlenül. Filoméla kedvesen fogadta. O istenem, hogy is hívják a segédkertészt? Hát csak nem hívják Őt is Magá-nak? Az az én nevem. Az én egyik nevem.

A szerencse úgy hozta, hogy Filoméla aznap elvágta az ujját. A segédkertész ott téblábolt a közelében a szagosfüves parcella szomszédságában oltotta a gyümölcsfákat. Cukorspárgát vágott Filoméla egy éles kiskéssel, a kés megcsúszott és már hullott is, mint a piros harmat, kezevére a fűszernövényekre. Mivel a bajűzike még csak fiatal hajtás volt, nem érte nyúlt a szemfüles segédkertész, hanem bal felső zsebéből előrántott egy jódosfiolát, majd némi gyolcsot.

„Jód! Jód!”, lelkendezett Filoméla, először, mert örült az orvosságnak, másod62