Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Kabdebó Tamás: Kockázat (elbeszélés)

szór mert csípte az ujját és amikor harmadszor kiáltotta azt, hogy: „Jód!”, az már a segédkertésznek szólt. Ráragadt, mert ráillett a név.

Ha azt mondanám, sztoikusán tűrtem a segédkertész beférkődzését szerettem bizalmába, erősen túloznék. Bár gyakran, kénytelen-kelletlen magukra hagytam őket — kettőnk munkája lehetővé tette egyikünk időnkénti szabadságát — valójában sosem voltam távol, mikor a fűszeres kertecske mentabokrai mentén találkoztak, hogy fölélesszék a félhalott kaprot, vagy kigyomlálják a fehérrépa közül a gazt. A vöröshajú közeledését tolakodónak éreztem. Például, egyik nap, fűzfasíppal lepte meg Filomélát, melynek egyetlen de tiszta hangja utánozta a csalogány felső C-jét. Szerelmem tapsikolt örömében és köszönetképpen megsimogatta Jód arcát, mi a váratlan kegytől hajának és a jódnak színét vette föl. Hogy én mit éreztem, észlelvén ezeket a dolgokat, igen nehéz leírni. Összesítve: szégyent, haragot, féltékenységet.

A féltékenység Filomélához fűződő gyengéd szálakat is kikezdte. Már vasárnap ebédkor is, ha együtt voltunk — lévén akkor Jódnak kimenőnapja — szorongatott a gondolat, hogy Jód figyel bennünket. Ebéd közben hátra-hátra néztem, majd az asztal alá, sőt ki az ablakon, gyanakodva, megpillantom-e vörös fejét?

„Mi van magával?”, kérdezte Filoméla, aki persze felfogta nyugtalanságom.

„Úgy érzem, Jód figyel bennünket”, szakadt ki belőlem.

Filoméla csilingelve kacagott. „Nem figyel. Biztos elment a városba, hiszen szabadnapja van. De ha figyelne is, mit láthatna?”

Ez legalább annyira bántott. Ez a MIT LÁTHATNA? Hiszen bár ne figyelne, de ha már figyelne, bárha láthatna valamit! Kézcsóknál többet sohasem. Meg azt, hogy Filoméla, búcsúzáskor, mielőtt felállnék a lábaitól, gyengéden a fejemre teszi bársonyos tenyerét. Kopasz fejbőrömre. Ilyenkor bizonyosan legyűri felgyülemlett viszolykodását és egy-két pillanatra eltűri kopaszságom.

Úgy rendeztem, hogy szombatonként mindég Jód dolgozzék, tehát vasárnapra rendszeresen kimenőt kívánjon, melyet a városban tölthet. Vagy akárhol, csak ne Filomélával, csak ne a pagodában. És mit tesz a sors, avagy a női szeszély? Mit hallok, a kert északi sarkában, a szagosfű parcella mentén?

Filoméla: „Kedves Jód. Ugyebár holnap szünnapja van?”

Jód: „Természetesen. Holnap vasárnap.”

Filoméla: „Volna kedve hozzám jönni ebédre a pagodába? Ő is ott lesz ...”

Ez az Ő én lennék. Már három nevem van: én a víz tükrében; maga Filoméla szemetükrében; Ő Jód viszonylatában.

Jód: „Kö-kö-köszönöm. El-jö-jövök.” Dadogott a boldogságtól.

Ekkor határoztam el, hogy leszámolok vele. Első dühömben ezt forgattam agyamban: krumplivermet ásatok vele, jó mélyet. Mikor majdnem kész, ásóval fejbevágom és behantolom fölötte a veremsírt. Á nyers erőszaktól azonban valójában idegenkedett természetem. Életemben nem öltem még, mezei egeret sem, pockokat sem, idetévedt denevért sem.

Aztán azt eszeltem ki, hogy Jódot valamilyen ürüggyel bepanaszolom Filomé- lánál és megpróbálom kieszközölni elbocsátását. Nehéz lenne, mert Filoméla megkedvelte őt. Hacsak nem fogok Jódra valami példátlan szabotázst. Például kivágom — amikor Filoméla távol van — a déli sarok fagyalbokrait, füstölgő máglyát rakok belőlük a pagoda előtt és Jód csődjének tudom be az egész vandalizmust.

Igen ám, de Filoméla tudja, hogy féltékenység rágja szívemet. Cselekedeteméi