Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő IV. rész)
közösen fűti. Mielőtt hozzászólni próbálunk, mondjuk ki: éppen az a lebilincselő benne, ahogy a lehetetlen megkísérti; ugyanis ő itt a politikától magától elszakadni próbáló politika tervrajzát skicceli föl, s bár eredményei nem hagyomány nélküliek, de teljesítményének jellege az elmúlt hetven évben nem mindennapi. Mi mondható el még az alkatról és a gondolkodás színéről? Az európai hagyományba ágyazódik azzal, hogy a politológiát, az eszmetant és a praktikus lépéseket egyaránt a bölcselet (egy egész) részének tekinti; abban is a keresztény-zsidó kultúra hagyományait követi, hogy nem kerüli meg az embert az elméletben, egyaránt fogékony a szenvedéstörténetre és a szellem történetére. Néhány más szín már fedettebb, és ez arra utal, hogy némely ellentmondás még föloldásra vár. Miközben idegenkedik a totalitárius reflexektől, kidolgozott elméletként ad elő csírákat. Miként más írásai alapján vélhetjük, szellemének nem alkatjegye az, hogy (Pilinszky képével) koncentrikus körökben haladva mélyíti el „ugyanazt”, ő robbanásokban gondolkodik; a nyúl fut úgy a vadászkutya elől, hogy egy nagy ugrással változtatja irányát, így próbálván „otthagyni” üldözőjét; ebben a frivol hasonlatban (bocsánat érte) természetesen az üldöző is a gondolkodó maga. Sorolhatjuk még a rejtettebb színeket, az egymásnak feszülő hajlamokat, az intoleráns toleranciaigényt, de a fontosabb az, hogy ezeknek az ellentéteknek a feszültsége jótékony, mert lebilincselő teljesítményre inspirál. Mindez természetes is egy filozófusnál, aki mint gyakorló ellenzéki politikus, korábban helyzete minden veszélyét vállalta a nyolcvanas évek Magyarországának diktatúrájában. Ezután két kérdést tehetünk föl: mi az a helyzetértékelés és hatására az a belső érzet, amely az ő gondolatmenetét kiváltja?; mi a karaktere magának a gondolatnak? Az első kérdésre ezt válaszolhatjuk: a totalitárius módszerek jelenléte (minden oldalon) nyolcvankilenc Magyarországán; a manipulációk és kontramanipulációk, a bolsevik, sznob, mucsai reflexek a politikai küzdelemben. Mondhatnánk persze azt, hogy (azok után, amiben több mint fél évszázada benne vagyunk) mindez okszerű, mondhatnánk, hogy (és bár csak bizonyíthatnánk, a nagyon kévésén túl, több meghatározó példával) vannak ma igyekezetek a „totalitárius reflexek” fölcserélésére „demokratikus reflexekre”; ám a helyzetértékelés kompetenciáját ez nem gyengíti, vagyis a csömörérzet hiteles. Ez határozza meg a kiindulást, ha a második kérdésre keressük a választ: a gondolatsor, a szellemi alapozás mozdulata, egyszerre a menekülés és a szembeszegülés: hátatfordítás és előretekintés. Itt valaki ott akar hagyni valamit, miközben alapozni próbál egy ismeretlen földrészen; valaki úgy néz vissza, hogy közben ugyan ignorálja azt, amit lát, de mégis a háta mögül próbál előbányászni, életre kelteni valamit, amit a jövő esélyeként kezel. Vagyis ez a gondolkozás szerencsésen kiforgat bennünket az ismert pályákról. Főképpen a hasonló elmemunkához egyáltalán nem szokott magyar politikai gondolkozás mai erőcsoportjait pörgeti meg (önmagával együtt). Ne tekintsük ezt holmi bűvészmutatványnak. Mikor Németh László végigolvasta Ortegát, leírta azt a mondatot, amely olyan súlyos volt és annyira erkölcsös, hogy azóta is a legkevesebbszer idézték, és még kevesebbszer gondolták igazán mélyen végig (s amihez idősen, eléggé betegen a hatvanas években ő sem mindig tartotta már magát): a történelemmel szembe kell nézni. Ma ezt a szembenézést néhányan elvégezték (közöttük éppen Tamás Gáspár Miklós), de aki ezt megcselekedte, az annyi mindent tud (túl sokat), hogy ezt a tudást csak akkor kamatoztathatja, ha áthoz még valamit Ortegából, amire Németh soha nem próbált (és ez nála úgy 44
