Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő IV. rész)

volt rendjén) ráhangolódni. Ma már tudjuk, hogy ez veszteség, s ha más nem tette meg fél évszázad alatt, Tamás Gáspár Miklós most próbálkozik. Ő nem kerüli ki a puerilis elemet; sőt (kissé ugyan angolos objektivizálással) elvégzi. Jól teszi. Valóban túl sokat tudunk már a történelmi lehetőségekről és a lehetetlenülésekről (a torkunkig ér például, hogy Magyarország ebben a században már három különböző államalakzatban is zsákutcába jutott), s miközben valami újért fogunk össze, számolunk azzal is, hogy a negyedik nekifutás sem vezet kötelezően máshová. Kell annyi puerilizmus, amennyi ma megóv a militáns fafejűségtől, a stupid felhőjárástól, az agresszív búsongástól, hogy ne szikkadjunk bele az út taposásába, és Széchenyi is a döblingi kastély kapuján innen legyen igazán serkentő elmeeszmény.

Érzek tehát valami inkább fölszabadító, semmint kétes játékosságot (baloldal-képét is jellemzi ez) abban, ahogy hősünk szinte a mandzsettájából elénk teríti konzervativizmusa kártyáit. De persze munkál itt más is. Az például, hogy a konzervatív liberalizmus nálunk nem sározódott be, mint minden más eszme és irányzat. Mert ha volt is, annyira azért sohasem volt, hogy bemocskolódhatott volna.

Mondjuk ki minden tragikus felhang nélkül (amitől a helyzet nem lesz kevésbé súlyos), hogy Magyarországon nincs hosszú távon (!) sikeres, győztes politikai hagyomány. A konzervativizmus sem az. De Tamás Gáspár Miklós ezt nálam jobban tudja. Tudja akkor is, amikor a „baloldali hitregével” a „konzervatívok politikai indítékú históriai mítoszát” állítja szembe. Annak a feszültségnek a megteremtése, amely a két hiábavalóság szembesítéséből kicsap, az ő igazi teljesítménye. Bizonyára ezt is tudja, ha e pillanatban talán foglya is még a XIX. századi liberalizmushoz fűződő érzelmeinek. Mégis úgy érzem, a köpenye inkább ez az érzelem, nem a lova.

Felvillantanám újra az egyik Goethe-idézetet, hogy szembesíthessem a másikkal: „Örökösen a régiek tanulmányozásáról beszélnek, de mi egyebet jelenthet ez, mint: fordulj a valóságos világ felé, és igyekezz azt kifejezni, mert ezt tették a régiek is a maguk idejében”. A kérdés valóban az, hogy meddig megyünk vissza?; „a,visszaforgatás’ hová állítja a mutatót”? Netán a kilencszáz-, netán a nyolcszáz - harmincas évekre?

Itt az új politikai gondolkodás addig nem törhet át, amíg számot nem vetünk azzal, hogy a mutatót csak a jelenre érdemes állítani. A mutatót hajtó ócska? rozsdás? reparált? fogaskerekek a hétköznapjainkban forognak. Aki Tamás Gáspár Miklóst olvassa, megérez valamit abból, hogy mekkora föladat is ez. írásának távlatosabb szenzációját éppen ez adja. A közvetlen hasznot pedig az inspiráció: annak, hogy a jelenhez eljussunk (részben most már az ő nyomán), valóban meg kell haladni egy baloldalképet, hogy aztán meghaladhassuk azt is, ameddig ő ebben a meghaladásban eljutott. Jól tudjuk, hogy a lét eszmékkel ugyan nem érhető be, nem is változtatható meg, viszont kifejezhető; s ezért azoknak a kelepcéknek a fölismerésében, amelyekben élünk, jó társunk lehet. A politikát habzsoló és most ettől csömörig eltelt kortársunk szelleme még tovább fog mai stációjáról is nyargalni. Ő nem ködlovag, még ha vannak is ilyen nosztalgiái. Új szellemiség, új politikai gondolkozás hiteles jelensége, akinek az a vágya, hogy a sehová nem (illetve tudjuk hová) vezető, minden oldalról fenyegető totalitárius reflexek pályájáról egy másik útvonalra vigye az energiákat. Az elmúlt fél évszázadban kevés hozzá hasonló minőség kacérkodott a magyar politikával. S ha (úgy

45