Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Sándor Iván: Vízkereszttől Szilveszterig (A nyolcvankilences esztendő IV. rész)
baloldaliak; kérdés: „miért lett a bolsevik rendszerrel szembeforduló magyar értelmiség, a mostani fordulat érdemes előkészítője baloldali?” Többek között azért (mondja), mert az ocsúdó magyar értelmiség a harmincas évek végének szellemi állapotát használja föl ugródeszkául, amikor a magyar liberalizmus — annak radikális változata is — elveszti vonzerejét, és a szellemi porondon a marakodó baloldal változatai maradnak; negyvenöt után kifejlődött a baloldali szolidaritás, miközben elutasítódott a XIX. századi magyar liberalizmus; út nyílt a totalitárius szélsőségnek, és a politizáló magyar értelmiség horizontjáról eltűnt a liberalizmus és az európai konzervativizmus lehetősége. A totalitárius szocialista csábítással szemben való védtelenné válás fő okát Tamás Gáspár Miklós a XIX. századi szabadelvűség lenézésében látja (még Bibónál is). Továbbá: a szocializmussal szembehelyezkedő modern konzervativizmus a szabadelvű múltat tekinti hagyományának. Deák Ferenc alkotmányossága úgy vitte be a nemzetet Európába, hogy része lett egy világhatalomnak; lehet persze (mondja) mindezt a konzervativizmus mítoszának tekinteni, „értéke azonban nem csekélyebb a baloldal hitregéjénél”. Mégis, miért voltunk baloldaliak? — kérdezi. A két megszállás, a negyvennégyes német és a negyvenötös szovjet végleg elpusztította az akkor már fél évszázada rothadó szabadelvű konszenzust; a szocializmusnak legnagyobb ígéretből a legnagyobb megaláztatássá kellett süly- lyednie, s ezért ötvenhat szocialista forradalom volt — vezeklő kommunisták indították el —, az antikommunista ellenállás múltja szocialista múlt, a baloldal legnagyobb erkölcsi győzelme; „az 1988—89-ben színre lépett új magyar politikai erők, miközben fölvillantották az első posztkommunista társadalom reményét, elméletileg nem változtattak ezen a képen. Mindegyikük az 1945—48-as koalíció és az 1956-i forradalom baloldali konszenzusán belül marad”; a baloldal, az ellenzéki új baloldal is ragaszkodik „reprezentatív múltjának” mítoszához, ehhez a keserű magyar történetmítoszhoz. És egy fordulattal: a szabadelvű konzervatív történet mítosza viszont, habár szkeptikus, barátságos, nem forradalmi; hosszúra nyúlt történeti anomáliának tekinti Kelet-Európa szocializmusát, visszanyúl az „eltiport, elhazudott magyar szabadelvű tradícióhoz”. A fő, hogy a visszafogás hová állítja a mutatót. „Legtöbben az 1930-as évekre, mi az 1830-as évekre”; mert a magyar bolsevizmus összeroppanása csak a megszokott jakobinus reflexeket váltotta ki, azonban az „univerzalisztikus, száraz, racionális külszínű jakobinus demokrácia nem kielégítő. Ezt a forrongó tömegek mindig és mindenütt heves és félelmetes nacionalizmussal pótolták ki.” Aztán: „A demokratikus fölgerjedés hatására a szellemi Magyarország butább és mucsaibb, mint valaha”; a valódi szabadság végeredménye, hogy a politika szűk térre szorul; a szabadelvűség alapja viszont éppen a szembeszegülés a túlpolitizált intézményi rendszerekkel; „minimumra szorított állam, jogbiztonság, a lehető legkevesebb, szükséges közügyi aktivitás, a ,militan- tizmus’ bukása: ez volna a jelenlegi erőfeszítéseink értelme”. Ennyiből is kitűnik, hogy a szerző nem mindennapi jelenség, diktátor politikusokhoz, nímand politikusokhoz, magukat a politika lövészárkaiba betuszkoló íróból publicistává fonnyadó művészpolitikusokhoz, rendőrpolitikusokhoz, a mozgalmak között jövőjük táncparkettjét tervező elméletszövő politikusokhoz, a kommunista párt szabályzattanát még mindig vasbilincs-nehezékként hordozó reformpolitikusokhoz szokott hétköznapjainkban. Érdekes, hogy Tamás Gáspár Miklós teoretizmusa érzéki karakterű, moralitástudata és az élveteg életszeretet 43
