Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)

persze, mert a templom népe ugyancsak kitódult az utcára. Rendőr sípok hasítottak bele a levegőbe, s egy fiatal lány kezdett nem kevésbé éles hangon szónokolni egy autóbusz tetején. Nem tudom, mi váltotta ki ezt a hirtelen támadt tumultust, de jámbor öregasszonyok is villámló szemmel néztek körül. Aztán percek alatt, ahogy a nyári zápor jön és szakad máris, hogy aztán egyszerre elálljon, úgy lett vége itt ennek a tömeges háborgásnak. A hatalmas forgalom zavartalanul és rendezett sorokban folyt tovább. Ez a diáktüntetés arányaiban és hevületében is más volt, áldozata is volt, sőt kormányválsággal fenyegetett, de természetében, amelyhez a tiltakozásra mindig kész párizsi temperamentum adta a gyújtóanyagot, ugyanaz. Mintha a forradalmak emléke Párizs népében maradt volna meg legtovább. Nem a franciákban. A párizsiakban. Mert Párizsban minden második ember köztudottan idegen. Anélkül azonban, hogy bármiben a legcsekélyebb mértékben valahol is érezhető lenne valamiféle idegenség.

Az ember kiszáll az Orlyn vagy Gare de F Esten és otthon érzi magát. Párizs mindenkinek befogadó és bújtató Bakonya. És mintha mégis minden ott mutatkoznék meg legsikeresebben a világnak. Abban az otthoniasan intim, befogadó nemzetköziségben, amely újszerűségében azért mindig előreengedte a franciákat Villontól Baudelaire-en át Eluard-ig, de magáévá tudta tenni az idegeneket is: Van Gogh-ot, Picassót többek között. „Az Anschluss után nem maradhatott Bécsben tovább — meséltem aztán útitársnőmnek a Champs Elysées fái alatt Ödön von Horváthról — Párizsba jött, nagy tervei voltak. Már nem volt ismeretlen a párizsi kritikusok előtt. Már egy darabját is műsorra tűzték ...” Hogy miért éppen ez a jelenet jutott most eszembe Párizsról, nem tudom. Talán azért, mert minden nosztalgiám ellenére időnként oly messze érzem magamat Párizstól, amilyen messze tűnt tőlem térben és időben az a kedves nő is a Champs Elysées gesztenyefái alól.

34