Forrás, 1989 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1989 / 7. szám - Herceg János: Kitekintő (Naplójegyzetek)
Mert addig irodalmi életnek híre-hamva se volt, az amerikai megszállók figyelme érthetően nem terjedt ki a legyőzöttek szellemi ocsúdására, az előző nemzedék viszont csak a kollektív bűn nyomasztó súlyát hagyta rajtuk, elölről kellett hát kezdeniük mindent. Olyan volt az az idő, mintha özönvíz után lettek volna, s nem maradt más, csak a remény, hogy „Csak a galamb a vízözönből, csak a Galamb, csak az meneküljön meg”, ahogy társuk a 47-esek közül, Ingeborg Bachmann mindannyiuk helyett megszólaltatta a reményt. Körülöttük aztán lassan mindenütt megindult az élet. A földet nem lehetett parlagon hagyni, a paraszt valahogy feltörte és megművelte, a műhelyekben és gyárakban is serényen folyt már a munka. Csak az irodalom kezdete volt nehéz és bizonytalan. Korokat kellett átlépni, évtizedeket megtagadni, visszamenni Goethéig, vagy még inkább Thomas Mannig, aki azonban nem akart hazajönni, mert mint mondotta, az ő számára a német haza elveszett. Mintha a haza nemcsak földrajzi és történelmi egység volna, de szellemi légkör és emberi magatartás közössége is. Az írás meg nem mesterségbeli tudás csupán, s így nem mindig lehet ott folytatni, ahol az elődök abbahagyták, ahogy a műhelyben a munkás veszi fel a szerszámot a másik munkás után. És a németek világszerte megbecsült jó szakemberek voltak mindenben. Az írás vallomás és szenvedély, szülőföld és anyanyelv, világnézet és emberi tisztesség szolgálata. Mindez darabokra törve hevert a háború utáni Németországban. Megalázva és sárba taposva, miközben nem volt család, ahol nem hiányzott volna valaki, apa vagy fiú, vagy testvér, ehelyett viszont menekültekkel és kitelepítettekkel voltak tele a romok. Erre jött a háború utáni irodalmi nemzedék, a 47-esek csoportja. Minden felhívás nélkül, ösztönösen, ahogy a farkasok verődnek össze veszély után az erdőben. Indítottak egy lapot, „Der Ruf’ volt a címe, de a megszállók betiltották Amerika-ellenessége miatt. Nem értették, hogy lehet, hogy ez a holtszegény, mindenéből kifosztott nemzedék a legyőzött országban miért nem akarja magáévá tenni az amerikai mentalitást, ha már az apákét elvesztették. De ők itt voltak, találkoztak, egyre többen lettek, s közönségük is volt már. Az irodalmi esteken, melyeken mindig voltak újak is a felolvasók között, a közönség tapsa egyet jelentett a felavatással. S aztán megint újabbak jöttek, határozott program nélkül, de mégis ugyanazzal az attitűddel, amelynek múltja nem volt, de annál határozottabban kezdett kibontakozni a jövője. Ott volt már Günther Eich és Heinrich Böll, megjelent Enzes- berger, aki majd belső ellenzékbe vonul, s Paul Celan a Halálfúgájával meg Schallück, aki hittérítő akart lenni valahol a harmadik világban, s ott volt húszévesen ez a Siegfried Lenz, aki a Baltikum szlávos nyelvjárásában beszélt, s a szabadságot hirdette minden elnyomással szemben, miközben a gyönyörű Suley- kenről írt novellákat, a gyerekkor utáni csendes nosztalgiával az elvesztett szülőföld után. Mára a 47-esek nemzedéke alaposan megfogyatkozott. Némelyek Nobel-díjat kaptak, mások meghaltak, míg a többiek eljutottak az öregség kapujáig. S most, mintha Siegfried Lenz mindannyiuk helyett kapta volna meg a békedíjat. * * * Delacroix-t ünnepelték nemrég, a romantikus festészet ősét Svájcban és Német30
